,,A szabadság: az elmélet működik, a gyakorlat állandó feladat.” Interjúbeszélgetés Würtz Ádám Jr. képzőművésszel

Farkas Tamás színművész, Keveházi Gábor Kossuth díjas balettművész és Hules Endre Amerikában élő rendező-producer után, itt ülünk a Fészek Művészklubban és nosztalgikus hangulatban sztorizunk a 80-as évekről, Würtz Ádám Jr. képzőművésszel, akivel mindeközben megpróbálok interjút készíteni az Esti Hírlap számára. Würtz Ádám Jr. egy rendkívül színes egyéniség, aki határozott véleménnyel van a világról, képzőművészetről, pályatársakról, és ezt soha nem rejti véka alá. "Nehéz kozák" ahogy mifelénk Angyalföldön mondani szokták, de talán éppen ezért tisztelem, és hát összeköt bennünket egy közel 60 éves múlt. Na de, hogy miért is tisztelem és hogyan is történt ez a 60 év ismeretség, miközben soha nem találkoztunk anno személyesen, erről lesz szó az interjúban, de beszélgetünk gyerekkorról, a nagy elődök terhéről, a képzőművészeti pálya kibontakozásáról, a Fiatal Művészek Klubjáról, az életről, amely nem mindig mutatta a szép arcát, a külföldön eltöltött időszakról, az Univerzumról, amely végül is mindent elrendez. Éppen a fentiek okán, ez a riport beszélgetés számomra is érdekes lesz, nem csak olvasóink számára, hiszen én is szeretném mélyebben (60 év után) megismerni, egyben bemutatni ennek a talán, kicsit titokzatos világnak egy igazán különleges magyar képzőművészét!

- Ádám! Kezdjük az elején, mert azután egyre mélyebb kérdésekkel foglak bombázni!
Mint a felvezetőben említettem, mi ismerjük egymást több mint 60 éve, mivel te a híres Angyalföldi Művészházban laktál, amelynek hátsó ablakai ugyanarra a közös térre néztek, amire a Tahi úti házak lakásainak hátsó ablakai, ahol pedig én laktam. Ugyanazon a téren játszottunk, fociztunk, ettük a vadalmafa savanyú gyümölcseit, építettünk hóembert, később fiatal fiúként, udvaroltunk az akkori lányoknak és eközben soha nem találkoztunk.

- Hogy teltek a gyermekévek, hogyan kezdtél el rajzolni?
Valóban, ha egyidősek lettünk volna, már gyerekkorban jó barátok lettünk volna, de a 4 év korkülönbség miatt, valahogy mindig elkerültük egymást, pedig tényleg ugyanazon a téren játszottunk Angyalföldön. Visszatérve a kérdésre, valójában egy műterem közepén nőtem fel – rengeteg könyv, ikonok, afrikai és keleti szobrok, műtárgyak között. Ötévesen Picasso-albumot lapozgattam és én is rajzolgattam, mint minden gyerek, 17 évesen pedig már novella illusztrációt rendeltek tőlem a Tükör nevű hetilapba, amit akkor az egész ország olvasott. Nem „elkezdtem rajzolni” – ebben a közegben természetes volt, hogy rajzolok.

- Édesapád, Würtz Ádám háromszoros Munkácsy-díjas, Érdemes Művész, festő, grafikus, könyvillusztrátor, aki egy öntörvényű zseni volt. Milyen volt a viszonyotok?
Apám tényleg zseni volt – és Varázsló. A műterme olyan volt, mint egy varázsló műhelye. Olyan könnyedén rajzolt és festett, ahogy más levegőt vesz. A viszonyunkról talán elég, ha annyit mondok, hogy egy olyan zseninek, mint az Apám volt, csak úgy szabad gyereket vállalnia, ha egy olyan angyal van mellette, mint az Édesanyám. Én az ő védőszárnyai alatt nevelkedtem. Apám tipikusan olyan volt, mint a Nagymadár, akitől a Kismadár tanácsot kér, hogy hogyan is kell repülni: mindenféle repülést bemutat, majd, amikor visszaszáll az ágra, azt mondja, hogy “így”. Tény, hogy egy dologra különösen megtanított és ezért örökre hálás vagyok neki: arra, hogy a léc /színvonal/ alá nem mehetek. És ez mindenre vonatkozik: morális, szakmai és mindennapi dolgokra is. Ez a mérce egész életemre megmaradt.

- Szentirmai Klára textilművész volt édesanyád. Mi az, amit mai napig a szívedben hordsz?
Mindent a szívemben hordozok vele kapcsolatban. Tisztaságot, erkölcsöt, tartást, feltétlen szeretetet. Nála nem fért meg irigység, kicsinyesség, rosszindulat. Ez lett az iránytűm. Ő tanított meg írni és olvasni is. És ő volt az, aki emberileg is megmentett sok mindentől és akinél mindig biztonságban éreztem magam. A kapcsolatom az Édesanyámmal legendás volt, vele mindenről lehetett beszélni, mindenről tudott, ami velem történt, még a gondolataim is ismerte. Mindig óvott és segített, és tudom, hogy ez még a mai napig is így van.

- Gyermekkori iskoláidban melyik iskola és/vagy tanár volt meghatározó számodra?
Látod Laci, ebben nem volt szerencsém. Megjártam pedig egy pár iskolát. Hernádi Gyula, az író, aki Apám barátja volt, egyszer azt mondta: ‘te egy veréb vagy, csákóval a fejeden”. Ezt nem értettem és mondtam is neki, hogy “Gyula bácsi, inkább pávát kellett volna mondjon”. Mire ő azt válaszolta, hogy “nem, te egy veréb vagy, akinek csákó van a fején ezért a többi veréb agyoncsipked, mert más vagy, mint ők”. Csak később értettem meg, mire is gondolt és igaza volt: mindig kilógtam a sorból. Azt hiszem, az iskolában inkább tettes társaim voltak, mint barátaim. A tanároknak pedig nem voltam a szíve csücske.

- Ifjúkor, képzőművészet, bulizás, lányok, barátok. Egyenes út volt a képzőművészeti irány vagy azért akadtak vargabetűk?
Abból a szempontból, hogy akartam-e más lenni, tűzoltó és orvos, ebből a szempontból nem, vagy inkább nem merült fel, hiszen már 17 évesen hivatásszerűen rajzoltam. A képzőművészet szempontjából viszont mindkettő volt és mindig egyszerre: vargabetű és egyenes út, párhuzamosan. Reggel leadtam a rajzaimat, aztán hajnalig FMK, klubok, zene, nők, kicsapongás, amit akarsz – ugyanakkor a másik oldalon ott voltak a határidők és a nagyon fókuszált, aprólékos munka. Ma sem értem, hogyan tudtam a kicsapongó életvitelt összeegyeztetni a nagyon precíz, nagy odafigyelést igénylő művészeti feladataimmal, a projektekkel, kiállításokra készüléssel. Aztán harminchárom évesen egy hosszú, alkoholgőzös éjszaka után azt mondtam: elég volt. Azóta nem iszom. A képzőművészet megmaradt, az alkoholos köd eltűnt. A bulizáskor egyébként, így utólag visszagondolva, több vörös vonalat is átléptem. Mindig voltak lányok és “barátok” is abban az időszakban, különösen amíg fizettem a “köröket” az FMK-ban.

- Fiatal Művészek Klubja. Híres hely, híres vendégkör. Hogy látod az akkori önmagad?
Fiatal korom egyik központi helyszíne volt az FMK. Törzshelyem volt, sőt feljutottam a hierarchia csúcsára: előbb én is a falat támasztottam, de másfél év múlva már a pultnál ülhettem. Ha röviden akarom mondani, az FMK a magyar “Stúdió 54” volt, és tudom, mit mondok, mert voltam abban is Amerikában. Nem csoda, hogy legendás az FMK: aki ott volt, tanúja volt az őrületnek. Egyébként mi fiatalok, akkor azt hittük, hogy majd átvesszük a stafétabotot, de tulajdonképpen ez nem sikerült. Én azt gondolom, hogy számomra a 60-as évek közepétől a 80-as évek végéig tartó időszak annyira meghatározó volt, hogy végül is még mindig bennem van az a lázadó, fergeteges világ, az a mentalitás, az az erő, minden. Fantasztikus időszak volt!

- Hogyan érintett az elmúlás, elszakadás, az önállóság íze, annak nehézségei?
Úgy történt, hogy észre sem vettem. De ha belegondolok, többszörösen túléltem önmagam. Hát így.

- Mikortól számolod az egyéni, saját stílus megtalálását?Az első pillanattól a saját nyelvemen szólaltam meg. Az első novella illusztrációm 17 évesen a Tükör-ben ugyanazokat a stílusjegyeket hordozza, mint bármelyik későbbi alkotásom, legyen az linómetszet, rézkarc, vagy egyedik képek. Ha most visszanézek a 80-as években készült munkáimra, akkor látom azt az egységes stílust, ami a mai műveimben, az olaj és akrilképeimben is visszatükröződik. Néha én is elcsodálkozom, hogy mindez honnan jött belőlem, talán a különleges szocializálásommal kezdődött. Egyébként Paul Klee mondata nyitotta fel a szemem: „a művészet ma nem a láthatót ábrázolja, hanem láthatóvá tesz”. Attól a pillanattól fogva nem voltak kétségeim. Tudtam, hogy a képzőművészet az én világom.

- Külföld, élmények, tanulás, változás. Milyen volt ez az életszakaszod?
Mindig útközben vagyok és az élmények, külföld, a tapasztalás, a változás nálam mindig párhuzamosan jelenik meg. Ha egy galéria „pihentetett”, mert sok képemet eladták és a többi képzőművész panaszkodott, a következő hónapban már San Franciscóban rendeztem kirakatot. Párhuzamos világokban éltem, mindig rengeteg változás volt körülöttem: mindenhol alkottam valamit és mindenhol tanultam is valamit. Ez mindig így volt, és most is így van. Ezért érzem magam mindig útközben.

- Visszatérés Magyarországra, újra töltés, harcok, küzdelmek.
Azt szoktam mondani: mindig újra töltés van. Az ember visszatér, újra nekilendül, aztán újra harcok és küzdelmek vannak. A magyar képzőművészeti piac kicsi és nagyon leosztott. Ezek az erőviszonyok évtizedek alatt kövültek meg, de már a legfrissebbek is megkövültek, és aki hosszabb idő után tér haza külföldről – mint én –, annak még nehezebb a dolga. Apám fiatalságában Nagymesterek voltak. Az én fiatalságomban is. Ott ülhettem közöttük és befogadtak. Nem volt bennük irigység, hanem drukkoltak a sikereimhez. Olyan művészek voltak, akik új nyelvet, új minőséget hoztak. Ma már sajnos ez nem így működik: sokszor azt látom, hogy pozíciók, kitüntetések cserélnek gazdát, ma te, holnap ő kapja. Tisztelet a kivételnek, ha valódi teljesítményhez is köze van. Ez nem rosszindulat a részemről, csak ténymegállapítás. Egy olyan közeg, ahol előre megvan a rangsor, és azt mondják: »te majd állj a végére« – nem ösztönöz tehetséget, és nem is nevel ki új generációkat. És ez öntisztulás nélkül hosszú távon senkinek sem jó. Nem panaszkodni akarok, mert én már megtanultam: ha valahol nem fogadnak be, akkor új irányt kell keresni. Külföldön ezt meg is találtam, ott a piac nyitottabb, a nemzetközi vásárok valódi szakmai megmérettetést jelentenek. Csakhogy a magyar művészek túlnyomó többségének erre nincs pénze. A stand drága, és minden más is: szállítás, utazás, keretezés, anyagköltség, bérlés, marketing. A legtöbb művésznek Magyarországon ez elérhetetlen. Persze a mindenkori politikai elit kegyeltjei és támogatottjai kijutnak, de most nem a középszerről beszélek. Pedig lenne megoldás.

- Szürke hétköznapok, miközben alkotsz, és értéket hozol létre. Egy képzőművész magányossága. Hogyan kell ezt elképzelni?
Az alkotás nem magány, nem útkeresés, hanem szív és lélek, folyamatos gondolkodás. Ebben nem segíthet senki, nekem kell megtalálnom a következő lépést. Olyan ez, mint a menny és a pokol: legtöbbször egyszerre vannak jelen. De ez így van rendjén.

- Célok, jövőkép, amely ma is az úton tart. Mi az, ami mindenhez erőt ad?
Az tart úton, hogy az agyam és a lelkem működik. Nekem az alkotás nem begyakorolt kézmozdulat, nem félórás mű, hanem gondolkodás, szív, lélek, jelenlét, figyelem. Ha létre tudok hozni olyan alkotásokat, amelyek “dolgoznak a falakon”, akkor része vagyok a világnak, még akkor is, ha a világ néha elfordul. Hatvannyolc éves vagyok, de ezt csak a tükör tudja. Nem érzem magam annyinak. Tudom, ez közhely, de attól még igaz. Az emberben megmarad egy belső motor, a remény, a kíváncsiság, ami nem kopik el az évekkel. És hogy mi ad erőt? Természetesen a szabadság – nekem ez a legerősebb energiaforrás.

- "A szabadság: az elmélet működik, a gyakorlat állandó feladat". Értelmeznéd számomra és az olvasók számára a mottót?
Ez a mondat nekem azt jelenti, hogy a szabadság papíron mindig egyszerű. Elméletben minden működik. Az ember felírhatja a füzetbe, hogy szabad akar lenni, alkotni akar, meg akarja őrizni a saját útját. Akár még hangoztatni is lehet. De a gyakorlat az, ahol majd kiderül, megy-e ez valójában, ahol naponta dönteni kell: vállalom-e a következményt, a küzdelmet, a bizonytalanságot csak azért, hogy önazonos maradhassak. A szabadság nem ajándék. Az egy állandó feladat: egy fegyelem. Sokszor keményebb, mint a kötöttség, mert a belső iránytűdnek hiszel. És ott vannak a csábítások is – a könnyebb utak, a kompromisszumok, a simulékonyság. A legtöbbször észrevétlenül jönnek. Épp ezért talán nem az a nehéz, hogy egyszer kiválaszd a szabadságot, hanem hogy minden egyes napon a saját szabad utadon maradj. Én ezt az utat választottam. És azt gondolom, ebben van az ember tartása, méltósága: amikor nem azért maradsz szabad, mert nincs más választásod, hanem mert minden nehézség ellenére is így döntesz.

- A 70-es-80-as évek sláger újsága volt az Esti Hírlap. Megosztanál az olvasókkal egy történetet az újsággal kapcsolatban?

A kérdéseddel kapcsolatban először a rikkancs hangja jut az eszembe.
Hozzátartozott a városhoz, a metróhoz, az utcasarokhoz, forgalmas helyekhez, minden városban Magyarországon:
„Megjelent az Esti Hírlap! Hírlap, Hírlap, Esti Hírlap!” – és vitték, mint a cukrot. Sorban álltak az emberek. A leghíresebb napilap volt.

- Köszönöm a beszélgetést.

Galéria

×

Természetesen mi folytatjuk a nosztalgiázást, hiszen az éjszaka még messze van!