Éjszaka lefekszünk, a pulzusunk talán 70–80 körül jár, nem kapkodjuk a levegőt, a szív mégis szinte dübörög a mellkasban. Néha a nyakban érezzük, máskor a fülünkben halljuk, és fekvő helyzetben annyira feltűnővé válhat minden dobbanás, hogy nehéz elaludni. A jelenség könnyen ijesztőnek tűnik, pedig az erős szívdobogásérzés nem feltétlenül jelent gyors szívverést. Az elmúlt évek kutatásai ráadásul azt mutatják, hogy a testhelyzet, az agy szívverésekre adott válasza és az alváshiány egyaránt mérhető módon befolyásolhatja azt, amit ilyenkor érzünk.
Az orvosi szakirodalom a palpitációt lényegében a saját szívverés kellemetlen vagy szokatlanul erős tudatosulásaként írja le. Ez lehet gyors, szabálytalan vagy kihagyó szívverés, de létezik olyan forma is, amikor valaki egyszerűen erős, szabályos dobbanásokat érez, anélkül hogy a pulzusa különösebben magas lenne. Egy 2025-ben megjelent klinikai áttekintés külön kategóriaként írja le a „pounding”, vagyis erőteljes dobbanásként érzékelt palpitációt, és arra is felhívja a figyelmet, hogy a panaszok éjszaka, fekvő helyzetben gyakran feltűnőbbek.
Ennek egyik része egyszerű fizika: fekve megváltozik a szív helyzete a mellkasban, és bizonyos testhelyzetekben közelebb kerülhet a mellkasfalhoz. A szakirodalmi áttekintések szerint különösen bal oldalon fekve válhatnak feltűnőbbé az egyes dobbanások, mert ilyenkor a szív és a mellkasfal kapcsolata is megváltozik. Ez azonban már nem pusztán megfigyelés: képalkotó vizsgálatokkal is sikerült kimutatni, hogy a testhelyzet ténylegesen átrendezi a szív és környezetének anatómiai viszonyait.
A Bordeaux-i Egyetem és több európai kutatóhely munkatársai 2021-ben húsz egészséges önkéntest vizsgáltak funkcionális szív-MRI-vel háton és bal oldalon fekvő helyzetben. A Physiological Reports folyóiratban megjelent tanulmány szerint bal oldalfekvéskor a szív előre és balra mozdult a mellkasban. Az egyik jobb felső tüdővéna átmérője átlagosan 19 százalékkal, a bal pitvar térfogata 17 százalékkal nőtt a háton fekvő helyzethez képest, és a kutatók a tüdővénák falának mechanikai terhelésében is változást mértek. A vizsgálat nem azt állította, hogy az oldalfekvés egészséges emberekben ritmuszavart okoz, hanem azt mutatta meg, hogy a testhelyzet önmagában is képes mérhetően megváltoztatni a szív anatómiai és mechanikai környezetét.
Fekve még az agy is másképpen dolgozza fel a szívverést
Talán ennél is érdekesebb eredmény született a Journal of Neurophysiology egyik új vizsgálatában. A kutatók 18 egészséges önkéntesnél egyszerre mértek vérnyomást, EKG-t és 128 elektródás EEG-t, miközben a résztvevők álló, illetve fekvő testhelyzetben voltak. A kutatás középpontjában az úgynevezett heartbeat-evoked potential, röviden HEP állt. Ez az EEG-ben kimutatható elektromos válasz azt jelzi, hogyan dolgozza fel az agy a szív egyes dobbanásaiból érkező belső információt.
A vizsgálatban a szívverést követő korai, nagyjából 200 milliszekundumos és későbbi, körülbelül 400 milliszekundumos agyi válasz egyaránt erősebb volt fekvő helyzetben, a különbség statisztikailag igen erős volt, P<0,001 értékkel. A forráselemzés szerint a folyamatban többek között az insula és a cinguláris kéreg vett részt – ezek olyan agyterületek, amelyek fontos szerepet játszanak a test belső állapotának érzékelésében.
Ez az úgynevezett interocepció: az idegrendszer folyamatosan érzékeli, mi történik a testen belül, a légzéstől és a gyomor teltségétől kezdve egészen a szív dobbanásáig. A kutatásból nem következik, hogy minden ember fekve erősebben fogja hallani vagy érezni a szívét, azt viszont objektív EEG-adatokkal mutatja, hogy a testhelyzet módosíthatja a szívből érkező jelek agyi feldolgozását.
Ez azért érdekes, mert ilyenkor nem feltétlenül maga a szív változik meg drámai módon. Megváltozhat az is, hogy az agy mennyire erősen „veszi észre” ugyanazt a belső jelet. Amikor pedig éjjel megszűnik a nappali hangzavar, nincs beszélgetés, közlekedés, munka vagy képernyő, amely folyamatosan külső ingerekkel foglalná le az érzékelést, egy korábban észrevétlen testi jel hirtelen rendkívül hangsúlyossá válhat.
Egy rosszul átaludt éjszaka sem közömbös a szív számára
A Journal of Applied Physiology 2012-ben közölt kísérletében 13 egészséges férfit vizsgáltak öt normális, illetve öt részlegesen alváshiányos éjszaka után. A normális időszakban átlagosan nyolc órát, az alváshiányos időszakban körülbelül 4,5 órát aludtak éjszakánként. Már ennyi elegendő volt ahhoz, hogy mérhetően eltolódjon az autonóm idegrendszer működése a szimpatikus, vagyis az éberséget és stresszreakciót támogató irányba. A vérben mért noradrenalinszint átlagosan 119-ről 162-re emelkedett, miközben a szívfrekvencia-variabilitás több mutatója is a fokozott szimpatikus aktivitás irányába változott.
Egy másik vizsgálatban hatvan fiatal, egészséges résztvevőnél 24 órás alvásmegvonás alatt folyamatos EKG-monitorozást végeztek. A kutatók csökkent paraszimpatikus és fokozott szimpatikus aktivitást mértek, és egyes résztvevőknél enyhe szívdobogásérzéshez társuló pitvari vagy kamrai korai ütések is megjelentek. A szerzők szerint az eredmények egyik lehetséges magyarázata éppen az alváshiány által előidézett vegetatív idegrendszeri eltolódás volt.
A frissebb adatok ugyanezt az irányt erősítik. Egy 2025-ben publikált szisztematikus áttekintés és metaanalízis szerint az alváshiány több szívfrekvencia-variabilitási mutatót is szignifikánsan megváltoztat, összességében nagyobb szimpatikus aktivitással és gyengébb vagustónussal összhangban. A szerzők ugyanakkor hangsúlyozták, hogy az egyes vizsgálatok között jelentős eltérések vannak, ezért az eredményekből nem lehet minden emberre azonos mértékű hatást jósolni.
Ebből már érthetővé válik, miért lehet különösen feltűnő a szívverés egy késői lefekvés, kevés alvás vagy megterhelő nap után. A szervezet fáradt lehet, miközben az autonóm idegrendszer nem feltétlenül került még teljesen nyugalmi állapotba. Ehhez társul a fekvő helyzet, a csend és az, hogy az agy figyelme egyre inkább a belső testi ingerek felé fordul.
Miért kerülhet a dobbanás egészen a fülünkig?
Más jelenségről beszélünk akkor, amikor valaki valóban a pulzusával pontosan együtt jelentkező lüktető hangot hall a fülében. Ezt pulzatilis tinnitusnak nevezik. Egy 2025-ös klinikai áttekintés szerint ez a tinnitus ritkább formája, és kialakulhat azért, mert a belső fül érzékeli a közeli artériákból, vénákból vagy más pulzáló folyadékterekből származó hangot. Egyes esetekben nem rendellenes véráramlásról van szó, hanem a normális áramlási hangok fokozott érzékeléséről.
Ezt azonban érdemes elkülöníteni attól az alkalmi élménytől, amikor valaki csendben, párnára tett fejjel egyszerűen jobban hallja saját keringését. A JAMA Otolaryngology–Head & Neck Surgery 2022-es áttekintése szerint tartós pulzatilis tinnitus esetén alapos kivizsgálással az esetek több mint 70 százalékában azonosítható valamilyen háttérok, ezért a rendszeresen visszatérő, egyoldali vagy folyamatosan a pulzussal szinkronban jelentkező fülhangot nem célszerű pusztán stressznek vagy fáradtságnak tulajdonítani.
Az érzés valódi akkor is, ha a pulzus nem gyors
Talán ez a legfontosabb különbség a szívdobogásérzés megértésében. Az embernek nem kell 120–140-es pulzust mérnie ahhoz, hogy nagyon erősnek élje meg a saját szívverését. A klinikai szakirodalomban külön leírt, erőteljes dobbanással járó palpitáció akár normális vagy csak mérsékelten emelkedett szívfrekvencia mellett is jelentkezhet. Egy-egy korai ütés után következő erősebb összehúzódás szintén olyan érzést kelthet, mintha a szív hirtelen „nagyot dobbanna”.
Az ismétlődő vagy újonnan kialakult panasz kivizsgálásánál számít a ritmus szabályossága, a panasz időtartama, a kiváltó testhelyzet, a gyógyszerek és stimulánsok használata, az esetleges vérszegénység, pajzsmirigy- vagy elektrolitzavar, valamint az, hogy jelentkezik-e mellette légszomj, ájulásérzés vagy mellkasi fájdalom. Ha felmerül ritmuszavar lehetősége, az EKG mellett Holter- vagy hosszabb ambuláns szívritmus-monitorozással lehet megpróbálni elkapni azt az időszakot, amikor a panasz ténylegesen jelentkezik.
Források: Journal of Neurophysiology, Physiological Reports, Journal of Applied Physiology, JAMA Otolaryngology–Head & Neck Surgery
