Verdi örök érvényű remekműve november 13-án nem csupán megszólalt, hanem valósággal újjászületett a Zeneakadémián. Egy este, amelyen generációk találkoztak, a zene békét és harmóniát teremtett, és amely ismét bebizonyította: a magyar operajátszásnak nemcsak dicsőséges múltja, hanem kivételes jelene és reményteljes jövője is van.

Vannak operaestek, amelyek után az ember elégedetten távozik a nézőtérről. Vannak előadások, amelyekre évekkel később is emlékezünk. És vannak azok a kivételes pillanatok, amikor valami megmagyarázhatatlan történik: a zene, az előadók, a közönség és a mű szellemisége olyan egységbe kerül, amely túlmutat magán a színházi élményen. A november 13-i Nabucco ilyen este volt.
Mintha egyetlen estére béke költözött volna a világba. Egység, harmónia, művészi alázat és az egymásra figyelés ritka szépsége hatotta át Verdi monumentális operáját. A régi és az új énekesgeneráció találkozása nem versengést, hanem egymást erősítő művészi együttműködést eredményezett.
A Zeneakadémián ezen az estén nem egyszerűen egy nagyszerű operát hallhattunk. Valami olyasmi született, amire a magyar operajátszásnak különösen nagy szüksége van: hit, minőség és művészi összetartozás.
Kesselyák Gergely – a karmester, aki mindent tud Verdiről

Az est három legnagyobb művészi teljesítménye közül az első hely Kesselyák Gergelyt illeti. Kevés olyan karmester van ma Magyarországon, aki ennyire természetesen, magabiztosan és mindenféle külsődleges gesztus nélkül képes uralni egy Verdi-méretű zenei univerzumot.
Kesselyák számára a Nabucco nem pusztán egy partitúra, amelyet pontosan kell megszólaltatni. Ő érti ennek a zenének a lélegzését, drámai szerkezetét, belső feszültségeit és érzelmi mélységeit. A legapróbb részletektől a hatalmas együttesekig minden a helyén volt.
Vezénylése egyszerre volt magabiztos és érzékeny, fegyelmezett és szenvedélyes. Nem rátelepedett az énekesekre, hanem együtt lélegzett velük. A zenekart nem egyszerűen irányította, hanem valódi operai gondolkodásra késztette.
A MÁV Szimfonikus Zenekar teljesítménye külön fejezetet érdemel. Ezen az estén kivételesen bátran nevezném őket csodazenekarnak. A hangzásuk olyan gazdag, kiegyensúlyozott és drámailag kifejező volt, amilyet Verdi nagy volumenű operája megkövetel. Bebizonyították, hogy nemcsak szimfonikus hangversenyeken, hanem a legmagasabb színvonalú operai előadásokban is komoly művészi teljesítményre képesek.
Kesselyák Gergely pedig ismét igazolta azt a meggyőződésemet, hogy ma Magyarország első számú operakarmesterei között, véleményem szerint az első helyen áll.
Csak remélni lehet, hogy a közeljövőben még nagyobb művészi feladatok várnak rá. Mert az a tudás, az a muzikalitás és az az operai ösztön, amelyet ezen az estén megmutatott, a legnagyobb nemzetközi operaszínpadokon is megállná a helyét.
Sümegi Eszter – Abigél, akinek nem kiabálnia kell ahhoz, hogy megrendítsen

A Nabucco egyik legnagyobb próbatétele kétségtelenül Abigél szerepe. Verdi olyan vokális és drámai követelményeket támaszt az énekesnővel szemben, amelyeknek csak a legkivételesebb hangok képesek megfelelni.
Sümegi Eszter régóta birtokolja ezt a szerepet. De ami igazán különlegessé teszi alakítását, az nem pusztán a technikai biztonság vagy a hang ereje. Hanem az, hogy muzsikál.
Abigélt sokan a hangerő és a vokális erődemonstráció szerepének tekintik. Sümegi azonban bebizonyította, hogy a drámai szoprán legnagyobb ereje nem a túlkiabált magas hangokban, hanem a zenei kifejezés gazdagságában rejlik. Patinás pianók, bravúros koloratúrák, gyönyörűen megszólaló regiszterek, kivételes zenei érzékenység jellemezték produkcióját.
Hangja minden fekvésben kiegyenlített, gazdag és kifejező. A legnagyobb drámai kitörések mellett képes volt megmutatni a figura emberi törékenységét is.
Különösen figyelemre méltó Sümegi Eszter pályájának sokoldalúsága. A Traviata Violettájától a Nabucco Abigéljéig olyan rendkívül eltérő vokális karakterű szerepeket formált meg, amelyek együtt szinte páratlan énekesi alkalmazkodóképességről tanúskodnak.
Érdekes összevetés, hogy a magyar operatörténet egyik legnagyobb drámai szopránja, Marton Éva repertoárjában sem Violetta, sem Abigél nem szerepelt meghatározó színpadi alakításként. Ez természetesen nem értékmérő, sokkal inkább annak bizonyítéka, milyen rendkívüli vokális sokoldalúságot kíván meg Sümegi Eszter pályájának ez a két végpontja.
És van még valami, ami legalább ilyen fontos: Sümegi figyel a partnereire. Nem önmagának énekel, hanem együtt muzsikál velük. Ez a valódi nagy énekesek egyik legbiztosabb ismertetőjele.
Egy személyes művészi kívánság is megfogalmazódik az emberben: milyen nagyszerű lenne egyszer Izoldaként hallani őt! Wagner hősnője állítólag régóta szerepálmai között szerepel. Az ezen az estén hallott hang és művészi érettség alapján különösen izgalmas találkozás lehetne.
Molnár Levente – megszületett egy új Verdi-király
Az est harmadik, ugyancsak meghatározó művészi teljesítménye Molnár Leventéhez kötődik. A nemzetközileg is elismert baritont eddig elsősorban Puccini, Mozart, a bel canto és a magyar operairodalom kiemelkedő tolmácsolójaként tartottuk számon. A november 13-i Nabucco azonban valami egészen újat mutatott meg belőle.
Molnár Levente ezen az estén valósággal berobbant a nagy Verdi-baritonok világába. Hangjának súlya, drámai ereje, nemes színe és természetes színpadi tekintélye olyan egységet alkotott, amely a legnagyobb királyszerepek megformálására predesztinálja. Nem pusztán elénekelte Nabuccót. Megteremtette a királyt.
A hatalom, a bukás, az emberi kiszolgáltatottság és a belső újjászületés drámai ívét kivételes vokális meggyőzőerővel rajzolta meg. És ami különösen fontos: mindezt úgy tette, hogy hangjának természetes szépsége és muzikalitása egy pillanatra sem veszett el.
Úgy tűnik, végre van méltó magyar utód a nagy Verdi-királyszerepekhez.
Molnár Leventének Nabuccót minél többször énekelnie kellene. Sőt, érdemes lenne komolyan elgondolkodni Verdi Macbethjének megszólaltatásán is. Az ezen az estén hallott vokális adottságok és drámai kifejezőerő alapján ez a szerep különösen izgalmas következő állomás lehetne pályáján.
Ritka pillanat, amikor egy már befutott, jelentős művészről egyszer csak kiderül, hogy még egy újabb, nagy repertoárterület meghódítása állhat előtte. Molnár Levente esetében most pontosan ezt érezhettük.
Kivételes énekesgárda – minden szerepben művészi biztonság

A három meghatározó művész mellett az előadás többi szólistája is figyelemre méltó teljesítményt nyújtott.
Gábor Géza hangja talán nem a hagyományos értelemben vett vokális szépségével hódít, sokkal inkább stabilitásával, érthetőségével és rendkívüli precizitásával. Megszólalásaiban ott volt az a biztos szakmai tudás, amely nélkül egy Verdi-opera nem épülhet fel igazán.
Gál Erika régóta otthonosan mozog szerepében. Éneklését könnyedség, gyönyörű frazeálás és természetes zenei elegancia jellemezte. Hangformálásának nemessége és a dallamívek érzékeny megrajzolása különleges színt adott az előadásnak.
Fekete Attila ismét bebizonyította, hogy a nagy formátumú operai szerepek világában van a helye. Hangja erőteljes, metsző, határozott, ugyanakkor szépen formált. Ez a szerep kifejezetten jól áll neki. Jó lenne őt ismét rendszeresen a legnagyobb feladatokban hallani, akár a Wagner-repertoár megfelelő szerepeiben is.
Az est egyik kellemes meglepetése Gáspár István volt. Kivételesen karakteres, szólistikus hang, amely jóval nagyobb figyelmet érdemelne. Megszólalásában olyan vokális adottságok mutatkoztak meg, amelyek alapján akár jelentősebb Verdi-basszusszerepekben is érdemes lenne kipróbálni.
Kristófi Ágnes gyönyörűen csillogó, varázslatos színű hangjával emelkedett ki. Szerepét biztosan, szépen és zeneileg igényesen formálta meg.
Varga Donát kisebb szerepében is otthonosan mozgott, és hozzájárult ahhoz a ritka összhanghoz, amely az egész estét jellemezte. A szólisták között nem érződött semmiféle művészi versengés. Sokkal inkább egy közös cél: Verdi zenéjének minél teljesebb, minél igazabb megszólaltatása.
A kórus, amely a szabadság hangján szólalt meg
Külön elismerés illeti az előadás kórusát, a Nemzeti Énekkart, amelyet Somos Csaba irányított.
A Nabucco elképzelhetetlen kivételes kórushangzás nélkül. Verdi ebben az operában a közösség hangját, a nép szenvedését és szabadságvágyát emeli a dráma egyik legfontosabb szereplőjévé.
A november 13-i előadásban a kórus hangzása csodálatos volt. Az együttesek ereje, a hangzás egysége és a zenei megformálás érzékenysége különösen emlékezetessé tette az estét. És természetesen ott volt a Va, pensiero, a héber rabszolgák híres kórusa. A dallam, amely több mint másfél évszázada nemcsak egy operai jelenet, hanem a szabadságvágy egyetemes jelképe.
A ráadásként ismét megszólaló kórus az este egyik legmegrendítőbb pillanata lett. Nehéz könnyek nélkül hallgatni ezt a zenét. Különösen ma, amikor a szabadság, az emberi méltóság és az összetartozás kérdései újra és újra mindennapjaink középpontjába kerülnek.
A Va, pensiero nem egyszerűen gyönyörű dallam. A szabadság kívánalma. A szabadság akarata. Egy nép lelkiismeretének megszólalása. Ezen az estén pedig mindez egészen kivételes erővel hatott.
Két Nabucco, két különböző világ
Óhatatlanul eszébe jut az embernek a korábbi nyári szabadtéri Nabucco-előadás is. A két produkció természetesen nehezen összehasonlítható. A szabadtéri előadás hangosítással, mikrofonok segítségével szólalt meg, míg a Zeneakadémia akusztikus környezete egészen más zenei lehetőségeket kínált.
Mégis, a különbség jelentős volt. A nyári produkció hangzásvilága és művészi lelkülete nem tudta megközelíteni azt az egységet, amely most megszületett.
Pedig önmagában a hangosítás nem feltétlenül akadálya egy kiváló operai előadásnak. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon például hallhattunk már gyönyörűen, dinamikusan megszólaló Bánk bánt is. A kérdés tehát nem kizárólag technikai. Sokkal inkább az, hogy az előadás mögött milyen zenei gondolkodás, milyen művészi szándék és milyen egységes elképzelés áll.
A Zeneakadémián most mindez találkozott. És bár a színpadi rendezés egy operában természetesen fontos művészi tényező, vannak pillanatok, amikor a zene önmagában is képes megteremteni a teljes drámai világot. Verdi Nabuccója ilyen mű.
Van még remény a magyar operajátszás megújulására
Az elmúlt másfél évtized magyar operajátszásáról sokféle véleményt lehet megfogalmazni. Voltak jelentős eredmények, de akadtak elszalasztott lehetőségek, vitatható művészi döntések és olyan folyamatok is, amelyek nem feltétlenül a műfaj javát szolgálták.
A november 13-i Nabucco azonban megmutatta, hogy a magyar operaéletben továbbra is hatalmas tartalékok rejlenek. Vannak kivételes énekeseink. Vannak világszínvonalú karmestereink. Vannak olyan zenekaraink, amelyek megfelelő művészi irányítás mellett a legnagyobb operai feladatoknak is képesek megfelelni. És ami talán a legfontosabb: van még igény az igazi, nagy formátumú, zeneileg megalkuvást nem ismerő operajátszásra.
Ehhez azonban megfelelő lehetőségeket, feladatokat és bizalmat kell adni azoknak a művészeknek, akik képesek ilyen esték megteremtésére. Kesselyák Gergelynek további nagy operaprodukciókat. Sümegi Eszternek újabb jelentős szerepkihívásokat, akár Izoldát. Molnár Leventének minél több Nabuccót, és talán hamarosan Macbethet. Fekete Attilának ismét a nagy szerepeket. Gáspár Istvánnak komolyabb lehetőségeket. Gál Erikának pedig további olyan feladatokat, amelyekben kamatoztathatja kivételes zenei kultúráját.
Mert a tehetség önmagában még nem elegendő. A tehetséget észre kell venni, meg kell becsülni, és megfelelő helyzetbe kell hozni.
Egy este, amely után még a lekésett villamos is ajándék
Nehéz ezen az előadáson hibát találni. Ha mindenképpen negatívumot kellene említeni, talán csak annyit lehetne felhozni, hogy az ember hazafelé lekéste az egyik villamost. De ezen az estén még ez is ajándéknak bizonyult.
Néhány perccel több idő maradt ugyanis arra, hogy újra végiggondoljuk, mit is hallottunk. Hogy milyen ritka, amikor egy operaelőadásban minden a helyére kerül. Amikor a karmester, a zenekar, a kórus és a szólisták nem külön-külön akarnak nagyszerűek lenni, hanem együtt hoznak létre valami maradandót. És amikor Verdi zenéje nem egyszerűen megszólal, hanem valóban beteljesíti azt, amire született: felemel, megrendít, megtisztít és reményt ad.
A november 13-i Nabucco három legnagyobb művészi alakja Kesselyák Gergely, Sümegi Eszter és Molnár Levente volt.
Ők adták az előadás gerincét. Három különböző művészegyéniség, három kivételes teljesítmény, egyetlen közös zenei csoda. Nélkülük ez a Nabucco nem lett volna az, amivé vált.
Az este végére pedig egy régi operabarát álma teljesült. Megszületett az a Nabucco, amelyre érdemes volt várni. És talán ennél is fontosabb, hogy megszületett vele valami más: a remény, hogy a magyar operajátszás legszebb hagyományait nemcsak megőrizni, hanem újraéleszteni is lehet.
Mert amíg ilyen művészeink vannak, addig a magyar operának nemcsak múltja van, hanem jövője is.

Tóth Ádám
Esti Hírlap – Kultúra | Operakritika
