Az Esti Hírlap határozottan elhatárolódik attól, hogy a hiányos, sok esetben megfelelő történelmi háttér nélkül közzétett állambiztonsági nyilvántartásokat emberek nyilvános megbélyegzésére használják fel. Tudjuk, hogy óriási az érdeklődés, és azt is, hogy egy-egy közismert névvel könnyű figyelmet és kattintásokat szerezni. Mi azonban nem kívánunk részt venni ebben az igazságtalan, embereket kiszolgáltatott helyzetbe hozó játszmában.
Mi nem fogunk neveket öncélúan közzétenni, ellenőrizetlen kartonok alapján senkit besúgónak bélyegezni, és nem tesszük ki sok esetben ártatlan embereket vagy családtagjaikat nyilvános meghurcolás veszélyének.
A történelmi igazság feltárását fontosnak tartjuk. De az igazság nem egy név, nem egy fedőnév, és nem egy hiányos adatlap, mindez sokszor lakcimmel. Az igazsághoz a teljes történet, a körülmények és a felelősség tisztázása is hozzátartozik. Nem kívánunk kattintásokat gyűjteni mások méltóságának és jó hírének kockáztatásával.
2026. november 4-én élesedett a nyitottaktak.hu internetes keresője, mi is megnéztük, mit rejt a kommunista állambiztonság hálózati nyilvántartásából hirtelen elérhetővé vált több tízezer név. Az első kattintások után azonnal a legfontosabb politikai és gazdasági közszereplőkre kerestünk rá. Beírtuk Orbán Viktor nevét: semmi találat. Gyurcsány Ferenc: szintén üres képernyő. Amikor azonban a keresőbe bepötyögtük Csányi Sándor nevét, a rendszer azonnal öt találatot dobott ki. Az adatok mélyére ásva azonban kiderült: a találatok nem az OTP Bank elnökét azonosítják, a felület viszont olyan adatvédelmi és személyiségi jogi csapdákat rejt, amelyek egyetlen óvatlan mozdulattal családok életét tehetik tönkre.
A Csányi Sándor névre kapott öt találat alaposabb vizsgálata gyorsan tisztázta a helyzetet. A rekordok közül három valójában Kopcsányi Sándor nevű személyekhez tartozott, akiket a rendszer a névtöredékek miatt listázott ki. A pontos névegyezést mutató bejegyzések egyike egy 1959. február 14-én, Budapesten született férfit jelölt meg, akinek az édesanyját Kovács Évának hívták, és a nyilvántartás szerint a „Sipos Sándor” fedőnéven szerepelt. Az OTP Bank elnöke ezzel szemben – mint az a nyilvános életrajzi adatokból ismert – 1953. március 20-án született Jászárokszálláson, édesanyja neve pedig Ballagó Amália. Három kritikus személyazonosító adat sem egyezett tehát, a felületes szemlélő számára mégis kész a csapda.
Ez a tévesztési lehetőség azért rendkívül veszélyes, mert Csányi Sándor neve éppen az ügynökakták megnyitása előtti napokban került a leghevesebb politikai viták kereszttüzébe. Magyar Péter a parlamentben a rendszerváltás utáni privatizációt és a nagy magánvagyonok kialakulását bírálva élesen támadta az OTP elnökét. Ha egy gyanútlan vagy rosszindulatú felhasználó a frissen megnyílt keresőben meglátja a Csányi Sándor nevet és a hozzá kapcsolt „Sipos Sándor” fedőnevet, az adatok ellenőrzése nélkül egyetlen képernyőképpel olyan megalapozatlan rágalomhadjáratot indíthat el a közösségi médiában, amelynek semmi köze a valósághoz.
A további próbálkozások során a helyzet csak még tovább bonyolódott. Például Nagy Ervin névre indított keresés több különböző személyt listázott ki eltérő születési adatokkal, és Matolcsy György nevére is érkeztek találatok, ám a hiányos vagy alig néhány soros rekordok, illetve a régi, kézzel vezetett nyilvántartási lapok alapján egyik esetben sem lehetett kijelenteni, hogy a közismert közszereplőkről van szó. A rendszer azonban szűrés nélkül önti az olvasóra ezeket a neveket, így a teljes felelősség a felhasználóra hárul: neki kellene bebújnia a történész szerepébe, hogy ellenőrizze, valójában kit is talált meg a monitoron.
Egy hölgy adatlapján a mágnesszalagos nyilvántartásból átemelt rekordon a név, az anyja neve, a fedőnév és a dossziészám mellett egy teljes, pontos budapesti lakcím is olvashatóvá vált – utca és házszám szerint –, miközben a születési dátum rovatát teljesen üresen hagyta a rendszer. Egy konkrét lakcímet mutat meg a nyilvánosságnak. Innen a probléma már messze túlmutat a történelmi múlt megismerésén. Mi történik, ha azon a budapesti címen ma is ugyanaz az idős ember él, vagy a gyermekei, unokái viszik tovább a lakást? Vagy ha egy teljesen idegen család lakik ott, amelynek semmi köze a kommunista állambiztonsághoz? Elég, ha egy felelőtlen internetező az ismert név miatt összeköti a profilt a közszereplővel, és a közösségi oldalakon máris megjelenhet egy súlyos, ellenőrizetlen vád – egy konkrét ingatlan pontos lakcímével együtt.
Azt természetesen lapunk sem tudja, hogy az általunk látott budapesti lakcím jelenleg kinek az otthona. De éppen ez a probléma gyökere: a kereső gyanútlan használója sem tudja ezt, miközben az adatot technikai akadály nélkül bármikor továbbterjesztheti az interneten. Az Esti Hírlap a személyes adatok védelmében a teljes lakcímet sem közli, a szerkesztőségünk november 4-i képernyőképe ugyanakkor dokumentálja, hogy a címadat valóban megjelent a nyilvános keresőben. Súlyos kérdésként merül fel, hogy a történelmi nyilvánosság szempontjából miért szükséges egy több évtizedes, esetleg ma is lakott ingatlan pontos címének internetes közzététele. És ha már személyazonosításról beszélünk, hogyan fordulhat elő, hogy egyes adatlapokról éppen a születési dátum hiányzik, miközben a lakcím szabadon látható?
Különösen fontos politikai szempont, hogy az új adatbázisból való hiányzás önmagában még semmit sem bizonyít a múltra nézve. Attól ugyanis, hogy egy személy nem szerepel az adott hálózati nyilvántartásban, még készülhettek róla megfigyelési jelentések, és más típusú állambiztonsági iratokban is előfordulhat a neve. Orbán Viktor miniszterelnök például éppen a kereső indulásának előestéjén, november 3-án ismét nyilvánosságra hozta azokat a korabeli dokumentumokat, amelyek igazolják, hogy a kommunista állambiztonság megfigyelte őt és feleségét, Lévai Anikót, a lakásuk lehallgatására irányuló intézkedésekkel is foglalkozott, sőt korábban beszervezési céllal is tanulmányozta Orbánt, de a beszervezéstől végül elálltak. Ezek az iratok önmagukban is jól mutatják, mennyire félrevezető és veszélyes lehet egyetlen adatbázis találataiból vagy éppen a találatok hiányából messzemenő, elhamarkodott következtetéseket levonni.
A kereső másik különös tulajdonsága, hogy a találatok mögött sokszor jóval kevesebb információ van, mint amennyit az ember az ügynökakták megnyitásáról szóló hangzatos politikai bejelentések után várna. Egy név, egy fedőnév, egy dossziészám, esetleg néhány további nyilvántartási adat. Rákattintunk, és nem feltétlenül derül ki, pontosan mi történt az illetővel: beszervezték, megpróbálták beszervezni, készített-e jelentéseket, vagy egyáltalán milyen körülmények között került a neve a nyilvántartásba. A válasz sok esetben egyszerűen nem olvasható ki a megjelenített adatokból.
Pedig nem mellékes különbségekről beszélünk. A kommunista állambiztonság nyilvántartásaiba különböző módon és körülmények között kerülhettek be emberek. Egy történelmi karton létezése nem helyettesíti annak tisztázását, hogy az érintett mit tett, milyen kapcsolatban állt a szervekkel, és milyen további iratok maradtak fenn róla. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára maga is hangsúlyozta, hogy a fennmaradt iratanyag hiányos: dokumentumok semmisültek meg, mások eltűntek, és a most kereshetővé tett állomány nem tartalmazza valamennyi egykori állambiztonsági iratot. A részletesebb beszervezési dossziék közzététele is csak egy későbbi szakaszban, 2027 februárjáig várható. Vagyis a nyilvánosság már megkapta a neveket, de a történetek jelentős részét még nem.
Ez különösen annak fényében érdekes, hogy a kommunista állambiztonság egykori hálózatát a történészek legalább 150 ezer főre becsülik, miközben a mostani kereső mintegy 50–60 ezer különböző személy adatait tartalmazza. A két szám nem vethető össze egyszerűen, hiszen eltérő nyilvántartásokról és történelmi időszakokról van szó, annyit azonban biztosan mutatnak, hogy az új adatbázis messze nem a teljes történelmi kép.
A történelmi múlt feltárásának fontosságát aligha lehet vitatni. A megfigyelteknek, a meghurcoltaknak és családtagjaiknak joguk van tudni, milyen dokumentumok készültek róluk, kik figyelték őket, és hogyan működött a kommunista állambiztonsági rendszer. De az is fontos, hogy a nyilvánosságra hozatal ne teremtsen újabb igazságtalanságokat. Egy ma már idős emberről, vagy akár egy elhunyt személyről évtizedekkel ezelőtt készült nyilvántartási bejegyzés nem kezelhető úgy, mintha önmagában minden kérdésre választ adna. Különösen akkor nem, ha a dokumentumból hiányoznak a személyazonosításhoz szükséges adatok, a történeti háttér és a tényleges tevékenységet bemutató iratok.
Az internet pedig nem levéltári kutatóterem. Itt nem mindenki történész, nem mindenki ellenőrzi a forrásokat, és nem mindenki különbözteti meg a névazonosságot a bizonyított személyazonosságtól. Egy tévesen megosztott találat pillanatok alatt eljuthat több ezer emberhez, a helyreigazítás pedig már korántsem biztos, hogy ugyanilyen gyorsan terjed. Maradnak tehát a kérdések: Miért jelennek meg teljes lakcímek a keresőben? Milyen adatvédelmi ellenőrzés előzte meg a közzétételt? Hogyan lehet jelezni a hibás vagy félreérthető adatokat? És mindenekelőtt: hogyan gondoskodnak arról, hogy az évtizedes állambiztonsági nyilvántartások ne váljanak a téves azonosítások és megalapozatlan vádaskodások eszközévé?
A november 4-én megnyílt kereső kétségtelenül fontos lehetőség a múlt kutatására. Az Esti Hírlap első keresései azonban azt mutatják, hogy a benne szereplő adatok értelmezése korántsem olyan egyszerű, mint egy név beírása. Mert egy nevet megtalálni néhány másodperc. Megbizonyosodni arról, hogy valóban azt az embert találtuk meg, akit kerestünk, és pontosan mit bizonyítanak róla az iratok – az már egészen más történet.
A piramis alját köpködjük, miközben az igazi bűnösök és felelősök jelentős része továbbra is homályban marad
A nyitottaktak.hu november 4-i elindulásával a technikai transzparencia megérkezett, a valódi történelmi igazságtétel azonban távolabb került, mint valaha. Miközben a közösségi médiát elárasztják a monitorokról kifotózott kartonok és nevek, fel kell tennünk a legfontosabb kérdést: kit büntetünk most valójában?
Felháborító és mélyen igazságtalan, ha a nyilvánosság elé került adatbázis éppen azokat az embereket bélyegezné meg újra, akiket egykor sötét kihallgató szobákban, talán családjuk egzisztenciájával, gyermekeik jövőjével zsarolva vagy akár fizikai bántalmazással kényszerítettek együttműködésre. Ezek a sorsok ma könnyen védtelenül állhatnak környezetük ítélete előtt. A monitoron villogó száraz adatokból ugyanis éppen az nem derül ki, ami a lényeg: a korabeli körülmények, a félelem és a kényszer. Egyetlen karton alapján nem lehet megkülönböztetni azt a megtört embert, aki fenyegetés hatására működött együtt, attól, aki önként, karriervágyból vagy meggyőződésből jelentett a tartótisztjének.
A legfelháborítóbb az egészben mégis az, hogy a mostani kereső a beszervezőkről, a parancsokat osztogató tartótisztekről és a diktatúrát működtető igazi bűnösökről az adatbázis mélyen hallgat. A piramis teteje, a rendszer fenntartói és irányítói a mai napig érintetlen és arc nélkül maradnak, miközben a társadalom figyelme a piramis alsó, legkiszolgáltatottabb rétegére irányul egyfajta közös, hamis igazságtételi rituálé keretében.
Ennek a morális csapdának szerintünk egy észszerűbb és igazságosabb határa lett volna: a korlátlan internetes név szerinti kereshetőséget elsősorban a mai közszereplőkre, az aktív politikusokra és a döntéshozói pozícióban lévőkre kellett volna kiterjeszteni. Nekik, akik ma a közbizalmat és a közpénzeket kezelik, fokozottan kutathatóvá kellett volna tenni a múltjukat. A történészek és az érintettek számára ugyanakkor a teljes fennmaradt iratanyaghoz biztosítani kellene a megfelelő hozzáférést. De a harminc-negyven éve visszavonultan élő, vagy már a temetőkben nyugvó emberek megbélyegzése a valós háttér nélkül nem igazságtétel. Ez könnyen egy rossz politikai bohózattá kezd válni, amely harminchat év késéssel nem a felelősség teljes láncolatát tárja fel, hanem a múlt egyes áldozatait traumatizálhatja újra.
