/A jogellenesen megszerzett vagyon visszaszerzése és a jogszerűen birtokolt vagyon adóztatása két alapvetően eltérő jogintézmény/.
Szerda éjfélkor zárult a TISZA-kormány társadalmi vitára bocsátott „Vagyonadóról szóló törvénytervezetének” úgynevezett társadalmi vitája. Magyar Péter és a TISZA politikai kommunikációjában a jogellenesen megszerzett vagyonok visszaszerzésének ígérete és a milliárdos vagyonadó bevezetése többségében párhuzamosan jelent meg. A két intézkedés a közéleti értelmezésben összekapcsolódott.
Csak példaként emelem ki Magyar Péter 2025. október 1-jén, a Kontrollnak adott nyilatkozatának több elemét. Így Magyar Péter azt mondta, idézem:
„Kérdezzük meg a magyarokat, hogy a több tízmilliárd összeharácsolt vagyon után hajlandóak-e 1 százalék vagyonadót fizetni az érintettek”. A lehetséges érintettek között kiemelte „Rogán Antalt, Orbán Viktort, Szentkirályi Alexandrát és Szalay-Bobrovniczky Kristófot”.
Tény, hogy Magyar Péter később már többször hangsúlyozta, hogy a vagyonadó nem büntetőadó, és nem a lopott vagyonok visszaszerzését szolgálja. A társadalmi egyeztetésre bocsátott törvénytervezet hivatalos indokolása ugyancsak kizárólag a fokozott közteherviselésre hivatkozik.
Ez azonban aligha változtat azon a széles körben kialakult közéleti értelmezésen, amely a vagyonadót továbbra is összekapcsolja a jogellenesen megszerzett vagyonokkal. Ezt mutatja, hogy a közhangulatot visszatükröző médiabeszélgetések, publicisztikák döntő többsége a TISZA vagyonadó-elképzelését összeköti a jogellenes vagyonszerzéssel. Szintén csak példa a TELEX május 26-i publicisztikája, részletes gazdasági elemzése a TISZA Párt gazdasági programjáról. A Telex gazdasági elemzése kifejezetten azt írja, hogy a Magyar Péter által a kampányban emlegetett vagyonadóról elsősorban az Orbán-kormányok idején meggazdagodott gazdasági szereplők megbüntetésének és a közvagyon visszaszerzésének összefüggésében lehetett hallani. A cikk később még egyértelműbben fogalmaz: a magyar vagyonadó sajátosságának nevezi, hogy azt az állami juttatásokon és korrupción meggazdagodott NER-es gazdasági elittel szembeni igazságtétel részeként is értelmezik.
Jelen írásomban mégsem a vagyonadónak és a jogellenesen „összeharácsolt” vagyonnak a közéleti összekapcsolásának rossz társadalmi üzenetét tartom igazán veszélyesnek, bár ennek figyelmen kívül hagyása is súlyos hiba lenne.
2026. szeptember 24-én, azaz hetekkel a törvénytervezet társadalmi vitára bocsátása előtt egy részletes figyelemfelhívó levelet írtam Ruff Bálintnak, a Miniszterelnökséget vezető miniszternek az ún. nettó vagyonadónak az Európai Unió számos tagországában való bevezetéséről, annak bukásairól, majd az adónem kivezetéséről vagy ingatlanadóvá való átalakításáról.
A tudományos kutatásaimra épülő levelem tartalmi boncolgatása helyett alább annak teljes szövegét teszem közzé. A levél szándékosan mellőzi a tudományos szakkifejezéseket, így szakmai felkészültség nélkül is olvasmányos minden érdeklődő számára. A levél:
„Dr. Ruff Bálint György Úrnak
Miniszterelnökséget vezető miniszter részére
Tárgy:
Figyelemfelhívás a klasszikus nettó vagyonadó európai tapasztalataira
Tisztelt Ruff Bálint György miniszter úr!
Tisztelettel kérem, hogy az életutam, tudományos munkám, valamint a 71 éves koromra tekintettel, a tiszteletem és a segítő szándékom előrebocsátásával nézze el nekem, hogy a levelemben a tegeződést választottam. Szándékom szerint én ezzel is a személyeddel szembeni és az előadásaimban rendszeresen ki is fejezett szimpátiámat szeretném leginkább jelezni, kifejezni.
A 71 éves korom, amin természetesen ma még a tudomány nem képes változtatni, ellenére reményeim szerint a korom ma még nincsen felismerhető hatással a tudományos gondolkodásomra, és korom nem akadályoz az általam követett tudomány változásainak napi követésében sem.
Levelemhez, egy rendkívül fontos, és tudományosan is igazolt kérdésnek, a nettó vagyonadóztatásának ismételt, és a közeli jövőre vonatkozó bevezetése melletti állásfoglalásaid adták az indítékot. Kifejezett megtiszteltetésnek tekinteném, ha az alábbi mondatokból azonnal látható eltérő megközelítésem ellenére elolvasnád a segítő szándékkal írt szakmai, szakértői levezetésemet.
Az évtizedes szakértői és tudományos munkám során bennem kialakult, általam jelentős arányban, a végső eredményt tekintve helyes eljárásként igazolódott módszertant is barátsággal ajánlom a figyelmedbe.
I. A klasszikus vagyonadó létjogosultsága
A klasszikus nettó vagyonadó nem új, és jogilag is legitim, nem kifogásolható gondolat. Ezért aztán Európa számos fejlett állama, pontosabban az Unió tíz állama, amely államokban az Unió lakosságának 57%-a él, és amely az Unió gazdasági teljesítményének 67–68%-át állítja elő, és amely államok versenyképességük az Unió élvonalába tartozik, az elmúlt évtizedekben bevezette ezt az adónemet, majd közülük kilencen, Spanyolország kivételével megszüntette azt.
Az érintett államok:
1. – Franciaország
2. – Németország
3. – Hollandia
4. – Svédország
5. – Ausztria
6. – Dánia
7. – Finnország
8. – Írország
9. – Luxemburg
és
10. – Spanyolország /még létező adóforma/
II. A legegyszerűbb kutatási módszertan
A vagyonadó gondolatának a kormány általi felvetésekor, mint kutató azzal kezdtem a munkámat, hogy megnézzem a vagyonadó létjogosultságát abban a gazdasági közösségben, amelyhez a mi gyönyörű nemzetünk tartozik. Mint kutatónak, semmilyen előítéletem nem volt, sőt ennek az adónemnek a ma érthető közhangulatban való társadalmi támogatottsága számomra is érzékelhető volt, az ma is. Ugyanakkor érdekes, és egyben fontos megállapítása az OECD kutatásainak, hogy az adónemmel kapcsolatos folyamatos viták hatására az egyes érintett országokban a bevezetéskori társadalmi támogatottsága ennek az adónemnek jelentősen csökkent, és ez is alapjául szolgált az adónem kivezetéseihez.
Tény tehát, hogy az Unió tíz tagállama már kipróbálta, számomra is új információ volt. De, mint kutatónak fel kellett arra figyelnem, hogy a 10 tagállamból ma már csak egyetlen tagországban, Spanyolországban áll lábon! A spanyol rendszer sem igazolja a létét, mert a saját vizsgálataim alapján az adóbevétel mára töredéke a bevezetéskori értéknek és aránynak, mivel számtalan kényszerű módosítás okán az adóalap az eredeti érték töredékére esett vissza, így mára kimutathatóan veszteséges adóbevételként van jelen. Az adótömeg mértéke az állam által elveszített alkotmányos perek miatt egyre kisebb adóalapot biztosít, ma már jelentéktelen nagyságot képvisel, miközben az adminisztrációja, beszedése az összes adónemen belül a legköltségesebb.
A tudományos vizsgálat során, ha jól tesszük fel a kérdést, akkor nem annak vizsgálata lesz számunkra a leginformatívabb, hogy miért vezették be, hiszen minden állam keresi a költségvetés számára bevételt jelentő, a társadalommal elfogadtatható bevételeket.
Az igazi, döntési helyzetet teremtő válaszhoz akkor jutunk el, ha megtekintjük annak a tíz államnak azt a parlamenti előterjesztését, amelyben indokolták a Parlament számára a klasszikus vagyonadó kivezetését, illetve néhány államban ingatlanadóvá történő átalakítását szolgáló jogszabályt. Valamennyi érintett államban, e törvényi előterjesztések, és azok indoklásai ma is nyilvánosak, szabadon elérhetőek, tanulmányozhatóak, mert nagyon is tanulságosak.
Az egyik fontos, de még nem a legfontosabb megállapítás, amelyre mind a kilenc előterjesztés kitér, az magának az adónemnek a zaklatott, folyamatosan és kényszerűen változó előélete. Minden érintett tagállamra igaz volt, hogy a megszüntetés, a kivezetés idején hatályos nettó vagyonadó számítási módszere, az adónem hosszabb/rövidebb életútja során többnyire, bár nem kizárólag a perek sokasága, valamint az adott tagállam Alkotmánybíróságának, Legfelsőbb Bíróságának kötelező érvényű döntései miatt számtalan alkalommal végrehajtott módosításon ment át. De a módosításokról, főként Németország esetében kiderült, hogy azok hatására sem csökkentek az elégedetlenség miatti perek száma, és a végső bírói ítéletek a módosított változatok esetében is kimondták, hogy az új adóalap-számítási módszer sem felelt meg az alkotmányos elvárásoknak sem tagállami szinten, sem az Unió jogi szabályozásának sem. A módosítások sem oldották meg, hogy a vagyonadó létére visszavezethetően jelentős tőkekimenekítések történtek azon országokba, ahol ilyen adónemmel a befektetőknek nem kellett számolniuk. Nem nehéz elképzelni, hogy az Unió szabad tőkemozgásának keretei között milyen mértékű tőkekimenekítés indulna be Magyarországról az unió azon 25 tagállamába, ahol nincsen ilyen adókorlát. Tényként mutatta ki az OECD, hogy a megszüntetés elsődleges okaként szereplő bizonytalan adóalap-meghatározáson, értékelésen túl, az adóelkerülés mértéke is jelentősen megnövekedett, valamint a mentességek iránti lobbitörekvéseknek is nehéz volt ellenállni.
A leglényegesebb megállapítás tehát az volt, hogy az érintett tíz államnak, a maguk évszázados adóztatási tapasztalataik ellenére, a saját kutatásaim alapján együttesen becsülhető mintegy harminc adóalap-számítási próbálkozásuk ellenére sem sikerült olyan igazságos és jogszerű adóalap-számítási modellt felállítaniuk, amely egy összetett, mind a létrejöttükben, mind az értékelésükben egymástól alapvetően eltérő vagyoni elemekre egységes, egymással kényszerű „házasságba” kényszerített vagyonértéket, így a vagyonadó alapjául szolgáló értéket hozzon létre.
Így az egyes tagállamokban a vagyonadóval érintettek körében az adóhatóság, az állam és az adózók közötti megalapozott perek számosságának aránya nagyságrenddel több volt, mint az összes többi adónem esetében.
Az eltérés a megszokott adóelemek kapcsán felmerült jogviták számosságától akkor a legszembetűnőbb, ha az adóhatóság, az állam által elveszített, az államot az adószabályozás változtatására kötelező pereket vizsgálták.
Itt szeretném külön is megemlíteni, hogy a kutatásom alapján kialakult összegzés gyakorlatilag mindenben megegyezik a nettó vagyonadó problémáinak feltárása kapcsán is végzett OECD összehasonlító vizsgálatának eredményével. Az érintett országok közül többen a klasszikus vagyonadó megszüntetésének azt a formáját választották, hogy az adóalapból az ingatlanok kivételével minden más vagyoni elemet kivettek, és csak az ingatlanokra terhelődő adóalapok számítási módszereit szabályozta.
Ez utóbbi megoldás szakmailag lényeges megállapítása, hogy az ingatlanadó már nem klasszikus nettó vagyonadó, hanem egy vagyoni elemet elkülönítő vagyoni típusú adónem, amely a magyar adórendszernek már évtizedek óta része.
III. A probléma középpontjában az adóalap meghatározása áll.
Egy nettó vagyonadóhoz egységes rendszerben kellene meghatározni és rendszeresen újraértékelni mások mellett:
• az ingatlanokat;
• a tőzsdei és nem tőzsdei vállalkozások üzletrészeit;
• a családi vállalkozásokat;
• az értékpapírokat és más pénzügyi eszközöket;
• a műtárgyakat és egyéb nagy értékű ingóságokat;
• a külföldön tartott vagyonelemeket;
• valamint az ezekkel szemben figyelembe vehető kötelezettségeket.
Egyetlen érintett tagállamban, egyetlen módosítási próbálkozás után sem sikerült olyan általánosan alkalmazható adóalapképletet kialakítani, amely ezeknek a teljesen eltérő természetű vagyonelemeknek az értékét egyszerre, rendszeresen, ellenőrizhetően és igazságosan képes meghatározni.
Ha pedig egyes vagyonelemeket kedvezményesen értékelünk vagy kivonunk az adó alól, megszűnik az adó semlegessége: az adózó értelemszerűen abba a vagyoni formába csoportosítja át vagyonát, amelynek adóterhelése alacsonyabb. Ha viszont valamennyi vagyonelemet teljes értéken kívánjuk adóztatni, rendkívüli értékelési, likviditási és adminisztrációs problémák keletkeznek.
Ehhez társult az európai tapasztalatok szerint a magas adminisztrációs és megfelelési költség, az adóelkerülés lehetősége, a tőkemozgás, valamint az ezekhez képest rendkívül alacsony költségvetési bevétel.
A rendszeres nettó vagyonadók (recurrent taxes on net wealth) 2024-ben mind az EU-, mind az OECD-országokban átlagosan a teljes adóbevétel mindössze 0,4%-át tették ki.
IV. Összegzésem
A leírtakra figyelemmel szerintem Magyarországnak most nem egy olyan adónemmel kellene kísérleteznie, amelynek konstrukciós problémáit nálunk lényegesen fejlettebb adóigazgatással rendelkező európai országoknak sem sikerült megnyugtatóan megoldaniuk.
Különösen nem most.
A rendszerváltást követő időszakban egyszerre kell helyreállítani az állam működőképességét, rendezni a költségvetést, növelni a gazdaság teljesítményét, helyreállítani a jogbiztonságot, ösztönözni a beruházásokat, és feltárni, illetve jogszerűen visszaszerezni a NER időszakában eltulajdonított közvagyont.
V. Amit akkor is javasolnék, ha a levelem nem volt kellően meggyőző
A klasszikus nettó vagyonadó magyarországi bevezetéséről addig ne szülessen, főként ne politikai döntés, amíg nem készül nyilvános hatástanulmány, amely legalább:
1. feldolgozza az európai megszüntetések okait;
2. bemutatja az egyes vagyonelemek, egyetlen adónemben összegezhető magyarországi értékelésének módszertanát;
3. számszerűsíti a várható bruttó és nettó költségvetési bevételt;
4. meghatározza az állami és adózói adminisztráció költségét;
5. vizsgálja a tőkekivonás és vagyonátrendezés várható hatását;
6. és bizonyítja, hogy ugyanez a társadalmi és költségvetési cél más adónemmel vagy jogi eszközzel nem érhető el kisebb társadalmi költséggel.
Ha egy ilyen hatástanulmány meggyőzően, a véleményemmel ellentétesen azt bizonyítja, hogy Magyarország képes megoldani azt, amit az európai példákban eddig senkinek nem sikerült megoldania, akkor természetesen lehet miről vitatkozni.
De előbb legyen meg a valóban magas szakmai szinten egyfajta konszenzussal elfogadott működőképes modell, és csak utána kerüljön sor a megalapozott politikai döntésre. Itt kell megjegyeznem, hogy arról van tudományosan igazolt, alátámasztott konszenzusos álláspont, hogy az adó sosem alkalmas szankciójellegű – itt vagyonvisszaszerzés – társadalmi igény kiszolgálására.
Az általános tudományos felfogást tovább erősíti, sőt a tagállamok számára kötelező erővé emeli, hogy az uniós jogdogmatikailag is külön kezeli az adóztatást, a szankcionálást és a bűncselekményből származó vagyon elvonását. Így a jelenleg, a kormány általi nyilatkozatokban a vagyonvisszaszerzés eszközeként is bevezetni kívánt vagyonadóval szembeni jogi felszólalások esetén nem zárható ki az Európai Bizottság és az EUB fellépése sem. Az EUB szerint annak megítélésénél, hogy egy formálisan közigazgatási/adójogi intézkedés valójában büntető jellegű-e, nem pusztán a nemzeti jogi elnevezése számít, hanem az intézkedés természete és súlya is (C-524/15, 2018 – Menci ítélet), és ez csak az egyik a számos közül.
Most, amikor az országnak egyszerre kell jogállamot, működő államot és versenyképes gazdaságot építenie, szerintem nem a bizonytalan kimenetelű adópolitikai kísérletezés időszakát kellene élnünk.
Természetesként ajánlom fel, amennyiben ez nem ütközik a miniszterelnök úr tiltási körében, hogy akár a levelem kapcsán, akár a hatástanulmány munkáival összefüggésben, minden ellenszolgáltatási igény nélkül felajánljam hatékony segítségemet, ismereteimet, tudományos és gyakorlati tapasztalataimat, és akár más közgazdasági és jogalkotási kérdések terén is.
Budapest, 2026. szept. 24.
Barátsággal és tisztelettel:
Palotás János
címzetes egyetemi docens
nemzetközi pénzügyi, gazdasági és jogi szakértő,
szakújságíró,
és a demokrácia, a tudomány, az emberi jogok és az igazság elkötelezettje”
Amikor 2026. szeptember 24-én elküldtem a levelemet Ruff Bálintnak, a TISZA-kormány vagyonadó-tervezete még nem volt ismert előttem. Ezért akkor nem állíthattam, hogy a magyar jogalkotók sem lesznek képesek megoldani azokat az adóalap-meghatározási problémákat, amelyekkel más európai államok évtizedeken át eredménytelenül küzdöttek. Ma azonban már rendelkezésünkre áll a törvénytervezet. Annak részletes szakmai áttekintése alapján megállapítom: a magyar tervezet sem oldja fel ezeket az alapvető problémákat.
Részletes kifejtés nélkül is leírható, hogy a törvénytervezet számos olyan jogbizonytalanságot teremt, amely az adókötelezettség jogszerű teljesítését és ellenőrzését egyaránt veszélyezteti. Ilyen az összetett vállalatcsoportok többszintű tulajdonosi szerkezete, a részesedések és a csoporton belüli vagyonelemek értékelése, valamint a külföldi társaságok eltérő üzleti éve és hozzáférhetetlen pénzügyi adatai, amelyek az adóalap hiteles megállapítását akár lehetetlenné is tehetik. A múltbeli nyereségességre épülő cégértékelési képlet a ténylegesen összeomló vállalatértéktől jelentősen elszakadhat, miközben az adófizetés időpontjára a tulajdonos teherviselő képessége alapvetően megváltozhat. Az ingatlanok és más vagyoni elemek évente vizsgálandó és várható értéknövekedésével szemben, a törvény által a további évekre is kiterjedően változatlanul hagyott egymilliárd forintos adómentességi küszöb pedig tényleges jövedelemnövekedés nélkül is jelentősen emelkedő adókötelezettséget, szélsőséges esetben például a lakóingatlan kényszerű értékesítését eredményezheti. Mindezek együttesen a jogbiztonság, a normavilágosság, az arányos közteherviselés és a tulajdonhoz való jog alkotmányos követelményeinek sérelmét vethetik fel.
Az Európai Unió Bíróságának számos ítélete általános jogelvként hivatkozik arra, hogy a jogbiztonság az uniós jog alapelve, amely megköveteli a jogszabályok világos és pontos megfogalmazását annak érdekében, hogy az érintettek egyértelműen megállapíthassák jogaikat és kötelezettségeiket.
Ezt megerősíti a magyar Alkotmánybíróság több határozata is, amelyek szerint a jogbiztonság az államtól, és elsősorban a jogalkotótól azt várja el, hogy a jog egésze, egyes részterületei és egyes szabályai is világosak, egyértelműek és a norma címzettjei számára is értelmezhetők és követhetők legyenek. Az értelmezhetőség az egyértelműséget és a teljességet várja el a jogalkotótól, a követhetőség pedig azt, hogy csak olyan jogot alkothat, amely nem ír elő lehetetlen kötelezettséget a jogalanyok számára.
Megítélésem szerint a törvénytervezet olyan súlyos alkotmányossági aggályokat vet fel, amelyek indokolttá teszik az előzetes normakontrollt. Amennyiben a köztársasági elnök az Alkotmánybírósághoz fordul, a testületnek érdemben kell megvizsgálnia, hogy a jogbiztonság, a normavilágosság, az arányos közteherviselés és a tulajdonhoz való jog követelményei teljesülnek-e. Álláspontom szerint a feltárt problémák a tervezet jelenlegi szabályozási rendszerében nem orvosolhatók pusztán részleges szövegmódosításokkal.
Abban az esetben, ha a TISZA-kormánynak mégis sikerülne elérnie a törvény kihirdetését és hatálybalépését, úgy én borítékolom azt a helyzetet, amikor Mészáros Lőrinc az illetékes törvényszéken megtámadja a NAV másodfokú határozatát, majd a törvényszék kihirdeti az ítéletet, amely szerint például: „A bíróság a NAV határozatát megsemmisíti, és az alperes adóhatóságot új eljárás lefolytatására kötelezi. Kötelezi továbbá az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek százmillió forint perköltséget.” És ami szomorú, az új eljárást követő bírósági eljárásban az ítélet azonos tartalommal fog bírni. A bíróság ítéletéből ugyan nem következik majd, de már hallom is Mészáros Lőrinc nyilatkozatát, melyben kijelenti, hogy immár bírói ítélet is megállapította, hogy az ő vagyona tiszta és vitathatatlan.
Pedig a bíróság kizárólag az adóhatósági határozat jogszerűségéről dönt majd, és nem a vagyon eredetéről. És éppen ez lenne a legsúlyosabb politikai következmény: a jogellenes vagyonszerzés feltárására és a közvagyon visszaszerzésére irányuló jogos társadalmi igényt egy hibás vagyonadó-törvény miatt elveszített perek sorozata hiteltelenítheti el.
