Megosztás az X-en
Most, hogy véget ért a műsor, és hivatalosan is kimondhatom: én lettem a győztes, különös érzés visszagondolni az utolsó hetekre. András döntése megszületett – és az én nevemet mondta ki. De mielőtt elérkeztünk volna ahhoz a bizonyos pillanathoz, amikor ketten maradtunk a rózsaceremónián, és minden egyetlen mondaton múlott, volt még néhány nap, ami örökre bennem marad. Ez az írás egy kis nosztalgikus visszatekintés a döntő előtti időszakra.
Amikor már csak négyen maradtunk – Az utolsó előtti rózsaceremónia valódi arca
Amikor körbenéztem, és tudatosult bennem, hogy már csak négyen maradtunk versenyben András kegyeiért, különös nyugalom szállt meg. Nem volt bennem kapkodás, sem taktikai számítás. Inkább egyfajta tiszta felismerés: igen, ezt a négyest én is így állítottam volna össze.
Mindannyiunkban láttam valamit.
Tisztában voltam Kiara erősségeivel. Láttam Mónika őszinte, mély szeretetét, ami szinte átölelte Andrást. Éreztem Panna lendületét és temperamentumát. És közben tudtam, hogy ebben a helyzetben nem lehet taktikázni. Egy ilyen műsor – ha valóban kapcsolatról és érzelmekről szól – nem stratégiai játszma.
Én végig hittem abban, hogy csak egy út létezik: önazonosnak maradni.
Ha egy kapcsolat valódi, akkor az úgyis abból születik meg, akik valójában vagyunk. Nem lehet szerepet játszani hosszú távon. Nem lehet számolgatni, ki mit mond, ki hogyan rangsorol. A szív és a tekintet nem hazudik.
A pécsi randi – ahol minden összeért
Az utolsó előtti randink Pécsett volt. Számomra ez volt talán a legszebb közös napunk.
Amikor táncoltunk, valami egészen különleges történt. Nem voltak kamerák, nem volt versenyhelyzet – csak két ember, akik felszabadultan nevetnek. Kacagtunk, mint a tinédzserek. Könnyed volt, természetes és őszinte.
A zene, a hangulat, az oktató – minden a helyén volt. De ami igazán számított, az az a belső kapcsolódás volt, ami ott megszületett.
A szerelemlakat pillanata számomra több volt, mint egy televíziós jelenet. Amikor feltettük a lakatot, valahogy úgy éreztem, a szívem is záródik egy irányba.
Nők egymás mellett – rivalizálás és empátia
A műsor sokszor a konfliktusokról szól, de számomra fontos volt, hogy emberséges maradjak. Mónikával különösen közel kerültünk egymáshoz. Éreztük, hogy inkább békére törekszünk, mint csatározásra.
Amikor ő visszatért a randiról, láttam rajta, hogy valami megérintette. Nem volt felszabadult. Éreztem benne a bizonytalanságot, az őszinte szerelmet, amit talán még ő maga sem tudott hova tenni. Riválisok voltunk – de nőként együtt tudtam vele érezni. Fontos volt számomra, hogy támasza legyek, még akkor is, ha ugyanazért a férfiért álltunk ott. Az egészséges féltékenység természetes. De az emberség fontosabb.
A rózsaceremónia – könnyek és mosolyok
Amikor elérkezett a rózsaceremónia, mindannyian tudtuk, hogy ez már a finálé kapuja. Mónikánál előtörtek a könnyek. Ő és Panna nem mehettek tovább.
Nehéz pillanat volt. A verseny ott hirtelen nagyon emberivé vált.
Kiara és én jutottunk tovább. Láttam Kiarán az örömöt. Egy erős riválissal maradtunk ketten. De a végén már nem a rivalizálás volt a hangsúlyos, hanem az, hogy mindketten megéltünk valamit, ami túlmutat a játékon.
Nem taktika – hanem hitelesség
Sokan kérdezik, lehet-e taktikázni egy ilyen műsorban. Én azt mondom: lehet próbálni. De ha valódi érzelmekről van szó, akkor csak az marad talpon, aki önmaga marad.
Én végig önmagamat adtam. Higgadtan, nőiesen, konfliktuskerülően, de határozott belső tartással. Ha egy kapcsolat működik, az azért működik, mert két ember valóban találkozik – nem azért, mert jól játszanak.
És talán ez az, amit a nézők is megéreztek.
Robogó, rózsák és egy festmény a kilátóban – így telt a finálé előtti két nap Andrással
A finálé előtti napoknak mindig van egy különleges hangulata. Már túl vagytok annyi randin, annyi beszélgetésen, annyi érzelmi hullámvasúton – és mégis tudod, hogy most jön az igazi próba.
Két éjszakára utaztunk el. Az első napon András Kiarával randizott, a második az enyém volt.
Amíg ő randizott – én töltődtem
Amikor András Kiarával töltötte a napot, tudatosan próbáltam lazán kezelni a helyzetet. Nem akartam túlgondolni, nem akartam feszültséget gyártani magamban. Azt mondtam magamnak: ez most így van rendjén.
Sétáltam a tengerparton, napoztam, futottam egyet, pihentem. Inkább töltődtem, mint aggódtam. Fontos volt számomra, hogy amikor eljön az én napom, jókedvű, könnyed és pozitív legyek.
Egy ilyen helyzetben könnyű belecsúszni a féltékenységbe – de én végig próbáltam a derűsebb oldalát nézni a dolgoknak.
És akkor megérkezett… robogóval
A következő nap reggelén szépen elkészítettem a frizurámat, felvettem egy laza, sportos szettet – valahogy éreztem, hogy ez most nem nagyestélyis program lesz.
Amikor a városba vittek, egyszer csak megláttam Andrást, amint egy kis robogóval érkezik, bukósisakban. Nagyon jól állt neki – igazi mediterrán hangulat.
– Megyünk robogózni – mondta mosolyogva.
Az egész program felszabadult volt, ölelkezős, nevetős, vidám. Ahogy mögötte ültem, kapaszkodtam belé, és suhantunk a városban, volt benne valami fiatalos, gondtalan érzés. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy ez már a finálé előtti nap.
Piaci andalgás és egy csokor rózsa
A robogózás után elsétáltunk a piacra. Ott kaptam tőle egy csokor rózsát – ami igazán megható volt. Az árusok mosolyogtak ránk, látták, hogy szerelmesen andalgunk. Volt az egészben valami bájos, természetes romantika.
És persze nem maradhatott el egy kis mókázás sem. Találtunk két hűtőmágnest: egy kosarat és egy lovat – ami közelebbről nézve inkább szamár volt. Nevetve mondtam Andrásnak:
– Vegyük meg mindkettőt! A kosarat add annak, akinek kosarat adsz… a lovat pedig annak, aki felül a lóra.
Nevettünk rajta, de azért ott volt a levegőben, hogy másnap döntés lesz.
Festés a kilátóban – meglepetés, ami szívből jött
A nap legkedvesebb része számomra az volt, amikor András elvitt festeni. Tudta, hogy szeretek kreatívkodni. Egy gyönyörű kilátóban ültünk le festeni, csodás panorámával. Nem profi művészként, hanem két emberként, akik jól érzik magukat együtt. Színek, nevetés, kis pacák a vásznon – és egy közös élmény, amit senki nem vehet el. Nagyon tetszett, hogy erre gondolt. Figyelt rám. Tudta, mi tesz boldoggá.
A vacsora és a csendes bizalom
Este vacsorázni mentünk. Finom ételek, jó beszélgetés, nyugodt hangulat. Nem akartam túljátszani semmit. Nem akartam bizonyítani. Egyszerűen csak jelen voltam. Számomra ez egy kifejezetten jó nap volt. Könnyed, mégis tartalmas.
Másnap jött a döntő.
Bizakodó voltam. Nem azért, mert biztos voltam a végeredményben, hanem mert tudtam: amit adni tudtam, azt odaadtam. Őszintén, játék nélkül, mosolyogva.
És talán ez a legfontosabb egy ilyen helyzetben – hogy a végén úgy nézz vissza, hogy önmagad voltál.
A finálé előtti nap így telt:
egy robogóval, egy csokor rózsával, két hűtőmágnessel…
és egy festménnyel, ami örökre emlékeztet arra, milyen volt az utolsó közös napunk.
Robogó, rózsák és egy festmény a kilátóban – így telt a finálé előtti két nap Andrással
A finálé előtti napoknak mindig van egy különleges hangulata. Már túl vagytok annyi randin, annyi beszélgetésen, annyi érzelmi hullámvasúton – és mégis tudod, hogy most jön az igazi próba.
Két éjszakára utaztunk el. Az első napon András Kiarával randizott, a második az enyém volt.
Amíg ő randizott – én töltődtem
Amikor András Kiarával töltötte a napot, tudatosan próbáltam lazán kezelni a helyzetet. Nem akartam túlgondolni, nem akartam feszültséget gyártani magamban. Azt mondtam magamnak: ez most így van rendjén.
Sétáltam a tengerparton, napoztam, futottam egyet, pihentem. Inkább töltődtem, mint aggódtam. Fontos volt számomra, hogy amikor eljön az én napom, jókedvű, könnyed és pozitív legyek.
Egy ilyen helyzetben könnyű belecsúszni a féltékenységbe – de én végig próbáltam a derűsebb oldalát nézni a dolgoknak.
És akkor megérkezett… robogóval
A következő nap reggelén szépen elkészítettem a frizurámat, felvettem egy laza, sportos szettet – valahogy éreztem, hogy ez most nem nagyestélyis program lesz.
Amikor a városba vittek, egyszer csak megláttam Andrást, amint egy kis robogóval érkezik, bukósisakban. Nagyon jól állt neki – igazi mediterrán hangulat.
– Megyünk robogózni – mondta mosolyogva.
Az egész program felszabadult volt, ölelkezős, nevetős, vidám. Ahogy mögötte ültem, kapaszkodtam belé, és suhantunk a városban, volt benne valami fiatalos, gondtalan érzés. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy ez már a finálé előtti nap.
Piaci andalgás és egy csokor rózsa
A robogózás után elsétáltunk a piacra. Ott kaptam tőle egy csokor rózsát – ami igazán megható volt. Az árusok mosolyogtak ránk, látták, hogy szerelmesen andalgunk. Volt az egészben valami bájos, természetes romantika.
És persze nem maradhatott el egy kis mókázás sem. Találtunk két hűtőmágnest: egy kosarat és egy lovat – ami közelebbről nézve inkább szamár volt. Nevetve mondtam Andrásnak:
– Vegyük meg mindkettőt! A kosarat add annak, akinek kosarat adsz… a lovat pedig annak, aki felül a lóra.
Nevettünk rajta, de azért ott volt a levegőben, hogy másnap döntés lesz.
Festés a kilátóban – meglepetés, ami szívből jött
A nap legkedvesebb része számomra az volt, amikor András elvitt festeni. Tudta, hogy szeretek kreatívkodni. Egy gyönyörű kilátóban ültünk le festeni, csodás panorámával. Nem profi művészként, hanem két emberként, akik jól érzik magukat együtt. Színek, nevetés, kis pacák a vásznon – és egy közös élmény, amit senki nem vehet el. Nagyon tetszett, hogy erre gondolt. Figyelt rám. Tudta, mi tesz boldoggá.
A vacsora és a csendes bizalom
Este vacsorázni mentünk. Finom ételek, jó beszélgetés, nyugodt hangulat. Nem akartam túljátszani semmit. Nem akartam bizonyítani. Egyszerűen csak jelen voltam. Számomra ez egy kifejezetten jó nap volt. Könnyed, mégis tartalmas.
Másnap jött a döntő.
Bizakodó voltam. Nem azért, mert biztos voltam a végeredményben, hanem mert tudtam: amit adni tudtam, azt odaadtam. Őszintén, játék nélkül, mosolyogva.
És talán ez a legfontosabb egy ilyen helyzetben – hogy a végén úgy nézz vissza, hogy önmagad voltál.
A finálé előtti nap így telt:
egy robogóval, egy csokor rózsával, két hűtőmágnessel…
és egy festménnyel, ami örökre emlékeztet arra, milyen volt az utolsó közös napunk.
Képforrás:
Kiss Kriszta
Esti Hirlap
Rovatvezető