Megosztás az X-en
Így kezdődött
Galéria
Lehet, ha nincs egykori magyartanárom, Simon Zoltán, most nem tudnék erről az operáról mesélni. Az általánostól az érettségiig a Sallai Imre általános iskola és gimnáziumban (XIII. kerület Pannónia u. 81.) koptattam a padot. Az általánosban még nem tanított, de a nyári, szigorú szabályokhoz ragaszkodó úttörő táborokban már találkoztunk. Ő egy igazi rendszer hívő ember volt. Több, mint harminc évvel az érettségi után szerveztük meg az első érettségi találkozónkat, ahova régi tanárainkat is meghívtuk. Egyik fiú feltette neki a kérdést, hogy tanár úr, miért hitt annyira a szocialista rendszerben, és ő őszintén válaszolt: gyerekek, annyiszor mondták, hogy elhittük. Politikailag egy vonalas ember volt, de tanárként fantasztikus. Mesélte, hogy ő még azzal hódított lányokat, hogy kívülről tudta, az összes Ady-t. Megtanított arra, hogy nem elég, ha egy versben rímek vannak, a versnek szólnia is kell valamiről. Babits: Jónás könyve tananyag volt, és feladatul adta, hogy kívülről tanuljuk meg Jónás imáját. Sok sor belém vésődött: Óh bár adna a gazda patakom sodrának medret, biztos útakon vinni tenger felé…….. bátran szólhassak … míg az égi és ninivei hatalmak engedik, hogy beszéljek s meg ne halljak. Ez az Ars Poetica vagyis a költői hitvallás nagyon pontos megfogalmazása.
1969-ben kezdtem zenekarban zenélni, akkor már négy éve tanultam gitározni, de már a kezdeteknél olyan jó gitárossal hozott össze a sors, hogy én inkább énekes lettem. 20-21 éves lehettem, amikor tudatosult bennem, hogy milyen útmutatást kaptam a tanár úrtól, és komolyan elkezdtem gondolkodni, hogy én ezzel mit kezdhetek. Írtam egy vázlatot, hogy milyen dalokat kéne írni, és hogy melyik miről szóljon. És akkor jött egy csoda. A próbán Kis János, a gitárosunk játszott néhány akkord menetet rhythm and blues stílusban, ami bennem azonnal beindított egy dallamot ezzel a szöveggel: Hej eridj Jónás, menj el Ninivébe.... És megvolt az első dal. Amikor egy barátomnak meséltem a tervemről, azt mondta, ha ószövetségi történetből akarsz írni valamit, az a minimum, hogy eljössz velem a Dohány utcai zsinagógába, hogy belekóstolj abba a kultúrába. Most lesz egy nagy ünnep. Elmentem vele. Ez egy egészen más zenei világ volt, mint amivel református templomba járóként addig megismerkedtem. Már hazafele zsongott a dallam a fejemben a szöveggel együtt: Jónás figyelj rám, a szó a tiéd, de a fegyver az enyém. Sok-sok évvel később jöttem rá, hogy Händel győzelmi dala variálódott át a fejemben, ami a zsinagógában hangzott el. Amikor jött újabb ötlet, akkor azt lejegyeztem, de messze voltam a késztől.
Abban az időben olyan házibulik is voltak, ahol valaki a verseit mondta, énekelt vagy például gitározott. Az egyik ilyenen gitározott Benkő Dániel, aki később a világ 100 országában 4200 koncertet adott, és akivel sok év múlva össze is barátkoztunk. Vittem a buliba a gitáromat is, és néhány, addigra már elkészült dalt az operámból eljátszottam. Dani utána odajött és azt mondta: ide figyelj! Operát nem lehet gitárral komponálni, ahhoz zongora kell. Csakhogy nekem nem volt ilyen. De a szerencse mellém szegődött. Már harminc körül voltam, amikor egy zenész barátom azt mesélte, hogy új lakásba költözik, és nem tud mit kezdeni a zongorájával. Azon „gondolkodik” hogy valahova kidobja.
Ez nem pianínó volt, de nem is versenyzongora, hanem egy fatőkés Schweighofer zongora, ami elfért volna a lakásunkban. Megbeszéltük, hogy az az ára, hogy elviszem tőle. Negyedik emeleten lakom, nem volt egyszerű a szállítóknak oda felcipelni, de sikerült. Megkerestem korábbi szaxofon tanáromat, Herrer Pali bácsit, aki zongorát is tanított, és mondtam, hogy nem koncertezni akarok, de legalább az alapokat szeretném elsajátítani. Ez megtörtént, és kinyílt egy új világ. A zongora a gitárhoz képest olyan, mint egy komplett zenekar. Elővettem régi kottás jegyzeteimet, és sok régi dallamtöredék életre kelt. Nagy hatással volt rám, hogy egy időben rengeteg magyar népzenei gyűjtést hallgattam, és a dalok szerkezete és zenei világa anélkül, hogy ez tudatos döntés lett volna, befészkelte magát az új dalokba. Különös élmény volt, hogy láttam a Tv-ben egy filmet, ami egy sivatagban élő zsidó törzs kultúráját, zenéjét, táncát mutatta be, és az egyszerű dallam rengeteg variációban elevenedett meg a zongorámon. És most már a dalok bennem az előadókkal együtt szólaltak meg: Makrai Pál, mint az Úr, Varga Miklós, mint Jónás. Nagyjából kész volt a király dala is Domahidy Lászlóra, aki feljött hozzám, mutattam neki a dalát és megkérdeztem, hogy ez az egyvonalas C alatti H biztonságosan megvan-e, mire ő leütötte alatta a fiszt, hogy még ez is. És úgy lett igazi mély basszus szólam. A végére meg nem volt kész a Hálaadó ének, amin nagyon törtem a fejem. Volt egy református ének, az „Ó Sion ébredj, töltsd be küldetésed” kezdetű, ami nagyon sokszor megszólalt bennem, de ehhez nem mertem hozzányúlni, mert annyira tökéletes volt. Lapozgattam a zsoltárt és találtam egy szép dallamot, aminek az első két üteme nagyon megfogott, és abból már tovább mertem lépni.
Mikor minden dal elkészült elkezdtem az előadási lehetőségeket keresni. Az első színházi szakember, akinek a véleményére kíváncsi voltam, azt mondta, hogy mutassam meg a darabot a dramaturgjának. Ő feljött hozzám, meghallgatta és azt mondta, hogy az a baj, hogy nincs benne lány. Mondtam, hogy dehogy nincs, Ninive polgárai között van három is. Azt mondta, hogy de kell egy szóló dal is, anélkül nincs zenés darab. De hát én szorosan a bibliai történetet követem, és abban nincs nő. Erre azt válaszolta, hogy akkor is kell. Aztán elment. Elültette a bogarat a fülembe, és törtem a fejem, hogy mi lehet a megoldás, hol fér bele a történetbe egy nő. És eszembe jutott, hogy lehetne valaki, aki megpróbálhatná szép szóval lebeszélni a további átkozódásról. És egy nagyon „édes” behízelgő hang ugrott be, amilyen Csepregi Éváé. És megszületett a csábító szerep.
Utána jött a próbálkozások sora, amiben teljesen járatlan voltam. Jellemző, hogy amikor elmeséltem egy nagyon ismert Kossuth díjas „rock” énekesünknek, hogy nem tudom merre induljak, megjegyezte, hogy az nem úgy van ám, hogy írsz egy operát. Azt akkor kell elkezdeni, amikor valamelyik színháztól megbízást kapsz rá. Nekem addig, a rock énekesnek, ez eszembe sem jutott. Ha jött az „ihlet”, megírtam a dalt, és vittem a zenekarom próbájára. Nagyon elszomorított, hogy ez a világ nem így működik.
Aztán jött egy csoda. Nem tudom, honnan tudtak róla, de valaki szólt, hogy a Póker Kulturális Kisszövetkezet érdeklődik utána. Leültünk és beszélgettünk. Azt mondták, hogy Esztergomban a bazilika előtti téren megcsinálnák. Ez még jóval azelőtt volt, hogy Szörényi: Veled Uram c. darabját mutatták ott be, de aztán kiderült, hogy mégsem kapunk rá engedélyt. Ám akkor a lendület már megvolt, ezért azt mondták, hogy 1991-ben a Tavaszi Fesztiválon oratórikusan elő lehetne adni, de addig el kéne készülni a nagyzenekari partitúrával, amire van egy bizonyos összeg. Azt tudtam, hogy ehhez az én tudásom kevés. Hiába tartom magam jó rock énekesnek, kizárt, hogy én kezdjek gitárszólamokat, és szólókat írni Cziránku Sándornak, az egyik legjobb gitárosnak, akivel valaha találkoztam, és még játszottam is. És a teljes szimfonikus zenekari partitúrát is túl nagy feladatnak tartottam a megadott időn belül. Elmentem Czirához és elmondtam mi a helyzet. Én a nyitányt megírom, hogy valamit azért mutassak a tudásomból, Abban nem lesz csak szimfonikus zenekar, a teljes partitúrához bevonalazom a 30 soros kottapapírokat, beleírom az összes énekszólamot. Szereztem egy négy sávos magnót, egy szintetizátort, azon feljátszom az összes dalt énekkel, kísérettel, dobbal, a zenekari szóló számokban zenei témákat is bejátszottam, és ezt adtam oda neki, és azt mondtam, hogy a hangszerelésre felajánlott összeg mind az övé. Sanyi is érezte, hogy ezzel ilyen rövid időn belül képtelenség elkészülni, ezért megkérte Laczó Zoltánt, vállaljon valamennyi részt ő is munkában. Zoli kiváló basszusgitáros volt, ráadásul ő Zeneakadémiát végzett művész volt. Az általa készített hangszerelések is fantasztikusan jók lettek. Hogy a kapott összeget hogyan osztották fel egymás között, azzal soha nem foglalkoztam. És akkor eljött az igazság órája. Próbahelyünkre lejött a Belvárosi Szimfonikus Zenekar Erkel díjas karmestere Králik János. Leült egy asztalhoz, kitettük elé a 30 soros partitúrát és ő elkezdte lapozgatni. Meg-megállt, megjegyezte. hogy ez nagyon jó, és ez is, és ez is, és hogy itt nagy taps lesz, és így ment végig az egészen. Megbeszéltük, hogy egy szimfonikus zenekari próbára elmennénk Sanyival. És ennek is eljött az ideje. Nem az első számmal, az én hangszerelésemmel kezdtek, hanem a következővel, az övével. Számomra ijesztő volt az eleje. Néha meg-megszólalt egy hangszer a terem különböző pontjain, én pedig ránéztem Sanyira, akinek a tudásában vakon bíztam, és megkérdeztem, hogy ez mi? Azt mondta, ne izgulj, a rock zenekarral jó lesz. És igaza lett, az első közös próbán már minden fantasztikus volt. Ott volt a négy énekes, akire írtam a darabot: Varga Miklós, Makrai Pál, Domahidy László és Csepregi Éva. Óriási volt a vidámság.
Két alkalommal készítettem interjút Roger Gloverrel, a Deep Purple együttes basszusgitárosával. 1970-ben az a rockzenekar volt az első, amelyik a Royal Albert Hall-ban szimfónikus zenekarral játszott. Megkérdeztem Glover-t, hogy az milyen élmény volt. Azt mesélte, hogy a zenészek nagyon elutasítóak voltak, mire Malcolm Arnold, a karmester leállította a zenekart, kopogtatott a pálcájával, és azt mondta: „itt van öt ember, aki kiteszi a lelkét. Ők az igazi zenészek, maguk pedig jó lenne, ha leszállnának a magas lóról. Holnap este történelmet csinálunk, és nem ártana, ha közben valamit zenélnénk is.” Hát nálunk ilyen nem volt.
Aztán jött az első koncert: 1991. március 27-én Szombathelyen a Városi Sportcsarnokban. Reggel 8 órakor volt a találkozó a Kinizsi utcai kollégium elől. Már mindenki ott volt, a szimfonikusok a rockosok, a kórus, az énekesek, csak Takáts Tamás, az egyik ninivei nem. Negyed kilenckor felhívtuk, hogy merre jár? Húha elaludtam, mondta, de mindjárt indulok. Hát így kezdődött a nap, de aztán fél óra múlva megérkezett. Arra számítottunk, hogy mire leérünk, a színpad kész lesz, a mikrofonok a helyükön lesznek, és csinálhatunk egy próbát. De nem ez várt minket. Akkor kezdték a beszerelést a technikusok. Akkora csúszás volt, hogy már az előadás kezdése is veszélyben volt, de aztán minden összeállt. A sportcsarnoki előadás telt házas volt. Arra kértem Králik Jánost, hogy úgy vezényeljen, hogy ne szakítsuk meg az előadást tapssal, mert a Hamlet monológ után sincs taps. Ez majdnem tökéletesen sikerült, bár a közönség néha „próbálkozott”. A koncert végén ránéztem az órámra, és azon szörnyülködtem, hogy mikorra fogunk hazaérni. És akkor beindult a taps és jött még három ráadás. Újra ránéztem az órámra: 22 perc telt el, de ezek már a boldogság percei voltak.
Két nap múlva március 29-én Budapesten a Városháza Dísztermében játszhattuk újra a Jónást. Ezt az előadást két dolog miatt is nagyon fontosnak tartottam. Egyrészt abban bíztam, hogy erre eljönnek újságírók, kritikusok, és híre megy az előadásnak. Arra nem számítottam, hogy ugyanezen a napon volt a Madách Színházban Tolcsvay darabjának is a bemutatója, és a szakmai közönség inkább arra volt kíváncsi. De volt egy nagy lehetőség: Megbeszéltük a Magyar Rádióval, hogy eljönnek a nagy busszal és 24 sávon rögzítik az előadást, amit majd utána a rádióban összekeverhetünk. Csakhogy kiderült, a nagy kocsi nem fér be a kapun, ezért egy kis busz jött, amiben csak kétsávos magnó volt. Hiába adtam oda egy példányt a partitúrából, a hangmérnök nem volt egészen józan, zenei rendező pedig egyáltalán nem volt a csúcson. A felvétel borzasztó lett, pedig a teremben nagyon jól szólt minden. A végén már csak megszokásból is ránéztem az órámra. 18 perces taps és két ráadás bizonyította a sikert. Valaki ugyan a közönség soraiban felvette egy kis kézi kamerával a koncertet, ami tükrözte a hangulatot, és ami aztán eljutott hozzám is, de házalásra az alkalmatlan volt.
A sors mégis megkegyelmezett, mert a Jónás könyvének lett folytatása, ennek ellenére mégse futotta be azt a pályát, amit megérdemelne.
De erről majd a folytatásban...
https://drive.google.com/file/d/1bXN80MJBF-omVd-eDm5EhtaW3Ij50-Oi/view
Képforrás:
Huszti Zoltán
Esti Hírlap rovatvezető