Megosztás az X-en
Már megint a családdal kezdem, hiszen minden azzal kezdődik és azzal is fejeződik be. 2001.szeptember 11. szíven ütött. Az égő tornyokból kiugráló emberek, az épületekbe csapódott repülőgép utasainak sorsa, családjaik fájdalma élő adásban mutatta be a terrorizmus igazi arcát. A pusztulás és a halál talán még soha nem uralta ennyire a világ médiumát.
Nem akartam többé látni az Egyesült Államok zászlaját a porban, rongyosan, megégve az áldozatok teste mellett. Oda akartam menni, ahol a merénylet kitervelői bujkáltak, hogy segíthessek levadászni azokat, akit ezt tették New Yorkkal, Washington DC-vel és a 2977 ártatlan élettel. Tartalékos tisztként aktiváltattam magam, direkt azzal a kéréssel, hogy mielőbb bevetésre szeretnék menni a „war on terror” keretében. Közel egyéves felkészítés, tréningek és kinevezés után indulhattam. Felmentem édesanyámhoz, hogy elköszönjek, mert tudtam, hogy sok ideig oda leszek. Némán hallgatta tervemet, majd halkan azt mondta, most szeretném, hogy elmenjél. Két évig nem beszélt velem, annyira haragudott, hogy önként jelentkeztem erre a misszióra. A halálos ágyán bocsájtotta csak meg...
Heveny lövöldözés a bazárban
A „Hercules” fedélzetén a legtöbben ökölbe szorított arccal ültünk és vártuk, hogy ott legyünk ezen, a számunkra ismeretlen terepen, ahol nem tudjuk mi vár ránk. Landolás előtt a gép úgynevezett „flare-ket” lőtt ki. Ezek a pirotechnikai eszközök forróbbak, mint a turbinák és magukhoz vonzzák a föld levegő rakétákat. A tálibok gyakran célba vettek landoló vagy éppen felszálló gépeket. Esős tavaszi nap volt Kabulban, a reptér már biztosítva volt, de a gépből csak kevlár sisakban és repeszmellényben lehetett kiszállni. Rövid fegyverellenőrzés után már úton voltunk a Bagram-bázisra, amely végül közel két évre az otthonom lett. Ami meglepett (bár nem volt idegen) az Kabul nyüzsgő élete volt és az emberek barátságos viselkedése. A legtöbben örültek, hogy megszabadultak a tálib uralomtól és ugyanúgy gyűlölték a terroristákat és a fanatikusokat, ahogy mi is. Több mosolyt, ajándékot és kézfogást kaptam, mint ahányszor lőttek rám. A homokzsákok és betonakadályok mögött volt egy igazi, izgalmas ország, amely felfedezésre várt. Szerencsére akadt még egy-két elvetemült rajtam kívül és többször civilben (egy Glock azért mindig volt a pólónk alatt) kilógtunk a bázisról just for fun, enni egy jót és szuvenírt vásárolni. Utóbbit hamar feladtam, mert akkori barátnőm rám írt, hogy összejött az edzőjével. Hát a személyi edzés, kissé túl személyes lett... Igaz egyszer a bazározás kissé necces lett, mert két rivalizáló tálib csoport pont a bazárban nyitott tüzet egymásra. Rejtő Jenő szavaival élve heveny lövöldözés tört ki. Egy élelmes bazári berángatott minket a boltjába, lehúzta a fémredőnyt majd mosolyogva körbemutatott: „barátaim vásároljatok, amíg ezek az idióták gyilkolják egymást.” Több száz dollárral gazdagabban (mi szegényebben) zárta a napot. Még bin Ladenes pólója is volt, de már csak XS női méretben, ám a fenti okok miatt, abból nem vettem.
Ezt írd meg a Cosmopolitannak
Összebarátkoztam egy szőnyegkereskedővel. Párszor, járőrözés közben, megcsodáltam egy szőnyeget, amit a vidám kis köpcös ember 1000 dollárra tartott (bár nem repült). Az ár befékezte lakberendezési hajlamaimat, de éreztem, hogy ez is csak alku tárgya, mint sok minden más az életben. Egy művelt, kellemes ember volt a kereskedő. Sosem járt Afganisztánon kívül, de nagyon jól beszélt angolul és képben volt a világ dolgairól. Egy este (kilógva a bázisról) ott vízipipáztam nála az üzletében (a szőnyeg már csak 800 dollár volt). Megkérdezte, hogy igaz-e, hogy nálunk minden negyedik házasság válással végződik? Ezt egy magazinban olvasta. Annak ellenére, hogy soha nem éreztem magam elég érettnek a házasság szentségére, képben voltam a cikkről és a statisztikákról. „Igen”, feleltem. „Gyakran előfordul, hogy a pár tagjai kiszeretnek egymásból. A nők ugye nálunk dolgoznak, sok impulzus ér mindenki, tanulnak, fejlődik az intellektusuk és úgy érzik már nem valók egymáshoz.” A kereskedő hangos hahotával fújta ki a füstöt, még a szeme is könnybe lábadt. „Hát barátom egyszer az én feleségemnek is fejlődött az intellektusa és azt mondta el akar hagyni. Hát kimentem a kertbe, vágtam egy vesszőt a mogyoróbokorról, jól elvertem és hoztam egy második feleséget a házhoz. Így most nyugalom van.” Ekkor már ismertem az ottani társadalmi szabályokat, így tudtam leplezni a nemtetszésem és csak annyit mondtam: ”ezt írd meg a Cosmopolitannak, olvasói levélként. Nagyon sok választ fogsz rá kapni.” A térdét csapkodta nevettében mert ismerte a Cosmot, majd rámvigyorgott, 700 dollár, de ez az utolsó ár (nem az lett).
Csokiszelet az aknamezőn
Nem mindig volt ilyen vidám a hangulat. Sokan nem tértek vissza, illetve de, csak lezárt, zászlóval letakart koporsóban. Volt, hogy a tálibok régi, többszáz kilós szovjet bombákat alakítottak át robbanócsapdává. Néha az útépítők össze is dolgoztak velük és az eszközt az aszfalt alá rejtették. Egy vékony drót vezetett ki az elektromos detonátortól egy olyan pontra, ahonnan ráláttak az útra. Volt, hogy egy tizenéves kissrácnál volt a kapcsoló és várta, hogy jöjjön egy katonai jármű, lehetőleg amerikai... Ha jól emlékszem a dánok találták ki a csokidobálást. A falusi gyerekeknek a szülők elmondták, hogy hol ne játszanak, mert a tálibok aknákat telepítettek a járőr útvonalakon. Elég sok áldozatot is szedtek. A dán katonák, ha gyanús lett egy útszakasz akkor csokiszeleteket dobtak oda, ha a gyerkőcök odarohantak, akkor biztonságos volt, ha csak álldogáltak és sóvárogva nézték az édességet, akkor hívni kellett az aknászokat. Mondanom sem kell nagy balhé lett, amikor ez kiderült a parancsnokságon.
Minden európai nő .....
A három kissrác iskolából tartott haza, amikor összefutottunk járőrben. A legélelmesebb ránk mosolygott: „van nállatok valami magazin?” Tudtuk, hogy valami meztelen csajos képeslapra fáj a foguk és sajnáltam, hogy csak egy gyűrött „Focus” volt a hátizsákomban. Nem akartam gyökérnek látszani elővettem és a srácok bőszen lapozni kezdték, de kezdeti lelkesedésüket befékezték a politikusok fotói és bankok hirdetései. Végül egy utazási iroda reklámja mosolyt fakasztott, mert bikinis lányok strandröpiztek rajta. Megint a főkolompos nézett fel rám. Na erről beszéltek a mecsetben, hogy minden európai nő romlott (más szót használt). Én erre elmeséltem neki, hogy ugye nálunk más az életszemlélet, a kultúra, strandra járunk,... Mi az a strand kérdezték nagy szemekkel. Nagyjából 40 fok meleg volt, rajtunk 20 kg, felszerelés és el kellett mesélnem milyen csobbanni a medencében vagy a tengerben. Egyik bajtársam hátba vert, „ha most elmeséled nekik, hogy milyen a hideg sör én lelőlek.” Nem lőtt és a szőnyeg 400 dollárért az enyém lett. Most, hogy ezt leírtam, hiányzik Kabul és tervezem, hogy visszamegyek a közeljövőben. Folyt.köv.
Kép Forrás: Georg Spöttle
Esti Hírlap