Megosztás az X-en
A nemzeti kultúra és művészet (különösen a színház) a társadalom láthatatlan összekötő-összetartó szövete, (erős, ugyanakkor rendkívül sérülékeny szellemi és lelki organizmus), amit óvni kell!
„A soron következő generációk küldetése nem alul, hanem elérni és felülmúlni az előttük lévő korosztályok által létrehozott értékeket!”
Manapság ennek éppen az ellenkezőjét látjuk, tapasztaljuk. Magyarország kulturális intézményi szerkezete, működési mechanizmusa, minőséget hordozó küldetése változásra érett immár több mint 30 éve, ezért mondhatjuk azt, hogy honi kulturális életünkben még várat magára a „rendszerváltás”. Ezért szembesülünk nap mint nap azzal a bulvár kulturális jelenséget igazolandó „erre van igénye a közönségnek” ledegradáló szlogenekkel. Ahhoz, hogy lássunk egy jó filmet vagy egy jó színházi előadást, tíz gyenge filmet és tíz középszerű színházi előadást kell végigszenvedni, nem kevés pénzért. Fentiekkel nehéz vitatkozni (persze mindig lesznek olyanok, akik sem a tényeket, sem a valóságot nem fogadják el, lelkük rajta).
Hosszú évtizedek óta kísérem figyelemmel honi kulturális életünket, ezen belül is a színházi szakmában lévő politikai megmondóemberek ördögűző megszólalásait. Az ördög maga a Magyar Kormány, annak is a kulturális korifeusai. Persze az ördögűző baloldalnak is megvannak a maguk megélhetési „szak” emberei, de azok valahogy nem (vagy egészen ritkán) kerülnek kritikai össztűz alá a kulturális szekta vezérek szintén baloldali, többnyire online megszólalásaiban.
A másik oldalról is szükséges kimondani, hogy amíg több százmilliós vagy milliárdos állami támogatással (minőséget nélkülöző) musicalekre, filmekre, kulturális fesztiváloknak nevezett zabálásra és italozásra fordítják a töméntelen pénzt (minőségi számonkérés nélkül), addig azt kell mondanom, messzire került a hőn óhajtott kulturális rendszerváltás. Ugyanakkor vannak, akik (csendben, halkan) teszik a dolgukat, (nem is rosszul), sziszifuszi módon értékeket teremtenek – kontra – középszerű (online) megmondóemberek üvöltenek, és komisszárokként ontják az általuk vélt igazságokat a mindehhez segédkező, mára már régen értékét vesztett (bulvár) médiák közreműködésével.
De nem lehet mit kezdeni azon (ellenzéki) színházigazgatók kijelentésével sem, akik milliós havi fizetéssel a zsebükben is azt harsogják, hogy nem létezik a színház politikai állásfoglalás nélkül. Pedig a mindenkori kultúrának, művészetnek pont politika felettinek kellene lennie, mivel egyetemes emberi értékeket képvisel, legalábbis elvileg.
Fenti példák jelzik, hogy mennyire élet-halál, egyben harci területté vált a mindenkori kultúra, ezen belül is a színházi világa. Egy kollégám azt mondta: „sok a vadász, kevés a fóka”, vagyis a kulturális terület betelt, ezért folyik a harc, s vált egyfajta egzisztenciális küzdőtérré, amely csupán maga előtt tartja a kultúra, művészet álarcát, de azt valójában alig képviseli. Ez egyrészt sajnos igaz, másrészt túl egyszerű lenne a gondok ilyenképpen leképezése.
Másrészt, ha visszatekintünk az elmúlt évtizedekre, ahol a kulturális tárca vezetése lényegében egy nagy-nagy átjáróház volt, és nem akadt egy önálló, hiteles, komplex szaktudással, kultúrpolitikai koncepcióval rendelkező vezető, aki hozzá mert volna fogni, netán-tán rendbe merte volna tenni a kulturális területet – nos, ez is súlyos látleletet tükröz.
Ki kell mondani, hogy annyira felhígult, minőséget vesztett területté vált honi színházi (kulturális) életünk, tele megélhetési hályogkováccsal, amely rég elvesztette művészi, pedagógiai, morális, pozitív személyiségformáló küldetését, tisztelet azon keveseknek, s itt mindkét (ideológiai) oldalon vannak olyanok, akik üdítő kivételt képviselnek.
De akkor jelenleg mi a helyzet, mit lehet tenni ebben a katyvaszban? Mi tartja még mindig össze ezt a szerkezetében (posztkommunista), állami támogatások nélkül összeomló álfelépítményt? Ahogyan a gond összetett, úgy a válasz is komplex, nem is lehet másképp.
Kezdhetjük a korosztályok ellaposodásával, korai kiégésével, azzal, hogy az előttük lévő, értékeket létrehozó nemzedékek kulturális értékeit legtöbbször csupán lebutítják, s azt sajátjukként adják vissza, egészen odáig, hogy ugyanők nem elérni, meghaladni akarják az előttük lévő generációk által létrehozott értékeket, hanem egyenesen alulmúlni. Ez a módi, ez a trend – megint csak tisztelet a kivételnek.
Ebben segíti őket az az online médiatenger, amelyben az értékeket nem képviselők lubickolnak, egymást támogatva, egymást erősítve „celebként” tündökölve, hivalkodva az értéknélküliségükkel, minőségnélküliségüket állítva példaképpé (ebben nagy segítségükre vannak a kereskedelmi televíziók), lenézve és lesajnálva azokat a rétegeket, akiknek pedig nem a kulturális lesüllyedésre (abban van elég részük), hanem éppen ellenkezőleg, kulturális felemelkedésre lenne szükségük.
Az „erre van igény” (hazug) szlogennel igazolják önön maguk színvonaltalanságát, érték- és kultúraellenes létezésüket. Ugyanis az a közel 1,5–2 millió minimumon élő nem azért nézi kizárólag a kereskedelmi televíziók szellem- és jellemromboló műsorait, mert erre lenne igénye, hanem mert nincs pénze (talán több minőséget, értékeket hordozó televíziós csatornákra), csak az ingyenesen fogható műsorokra.
Ezekből a kereskedelmi csatornákból pedig nem a szellem- és jellemgyarapító kultúra, művészet árad (ha már előszeretettel használják a „sztár”, a „művészet” fogalmakat, amelynek egyébként ez lenne a küldetése), hanem a lebutított, kommersz, vulgáris kultúra.
Kulturális és művészeti életünk annyira mélyre süllyedt (megint csak tisztelet a kevés kivételnek), hogy a résztvevők nem a művészi értékekkel, hanem a magánéletük bulvár részével tudnak bekerülni a hírekbe, a médiákba, s valljuk be, szinte már csak erre vevők legtöbben, mert a lebutított értékekkel elárasztott rétegek értelemszerűen önmaguk értékfelfogását keresik.
Ide vezetett a művészetekkel visszaélők káros, társadalomromboló tevékenysége, mert míg ők értéktelen, szellem- és jellemromboló, minőség nélküli tevékenységükkel anyagi értelemben gazdagabbakká váltak, addig munkásságuk eredményeként a kulturális értékektől elzárt, attól megfosztott tömegeket hagytak – hagynak – maguk után.
A médiák (online tér) rég elvesztették, a kereskedelmi csatornáknak a kezdetek óta (talán) nem is volt, a mindenkori színház meg elherdálta azt, amit „hitelességnek” hívunk. A hitelesség pedig az, amelyet hosszú, kitartó mennyiségi és minőségi munkával, tanulással lehet létrehozni, megtartani, s ami egyedül képes visszaadni az értékkel bírást a mindenkori kultúrának, a művészeteknek, amelyek az adott területek (szellem és jellem pozitív fejlődését szolgáló) küldetése.
Mert nem fogadom el azt, hogy a gyerekeinknek mindössze ilyen „celeb” vagy minőség nélküli megmondóembereket állítsanak példaképeknek, s nem a tanulásra, a tudásra, értékkel bírásra való törekvést, a szellem és jellem jobbító teremtő erejét!
A mindenkori nemzeti kultúra és művészet (különösen a színház) a társadalom láthatatlan összekötő-összetartó szövete! Erős, ugyanakkor rendkívül sérülékeny szellemi és lelki organizmus, amit óvni kell!