Megosztás az X-en
Keveházi Gábor, a Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas balettművész neve összeforrt a magyar táncművészet legnagyobb sikereivel. Az ikonikus előadások főszereplője és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja ma is aktív balettmester, aki pályájától, mestereitől és a balett örök varázsáról mesélt az Esti Hírlap olvasóinak.
Keveházi Gábor táncos, koreográfus, Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas, Érdemes és Kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.
Mit is tagadjam, az egyik nagy tisztelője voltam és vagyok Keveházi Gábor balettművésznek. Technikai virtuozitása, színpadi egyénisége, jelenléte mindig lenyűgözött. Az egyik nagy élő ikonja a magyar táncművészetnek, aki ma is aktív balettmester, és nemcsak az egész amerikai kontinensen, hanem Európa számos országában tisztelet és megbecsülés övezi.
Ahogy elmondta, nem tud már minden felkérésnek eleget tenni, merthogy az év csak 12 hónapból áll. Éppen ezért kaptam az alkalmon, amikor egy véletlen Facebook-posztot elolvasva tudtam meg a különleges közönségtalálkozó részleteit. A balettirodalom olyan ikonikus műveiből láthattunk tőle bravúros videórészleteket, mint A diótörő, A csodálatos mandarin, Sylvia, Spartacus, A rosszul őrzött lány, A próba és a saját készítésű Zorba koreográfia. Ezekkel a féltve őrzött archív felvételekkel idézte meg nemzetközi sikerű korabeli fellépéseit feleségével, Pávics Judit balettművésszel közösen.
Galéria
Keveházi Gábor külön interjút adott az Esti Hírlap olvasóinak az exkluzív különszám részére.
– Hogyan találkozott fiatal korában a táncművészettel?
A nagyfaterom, Kropacsek Ferenc az MTK volt kapusa, egyébként egyszeres magyar válogatott volt, ő vitt el az akkori MTK-ba. Azt senki nem kérdezte meg tőlem, hogy akarok-e kapus lenni, persze, hogy nem akartam, nem is védtem elfogadhatóan. Egyébként Kropacsek Ferencről mintázta meg Salamon Béla színművész a híres „Kropacsek”-vicceket.
Nagyon mozgékony gyerek voltam, s ez mit sem változott, ezért a nagynéném kitalálta, hogy elvisznek a Balettintézetbe. Így hát meglett nagynéném óhaja, miszerint: „mozgékony fiúnak a Balettintézetben a helye”!
Én akkor már gyerekszínészként játszottam a Thália Színházban a Tiszta szívvel című darabban. Érdekesség, hogy Markó Iván is gyerekszínészként kezdte, ugyanott, a Thália Színházban, Kazimir Károlynál. Hát így kerültem a balett közelébe. Közel három és félezer gyerekből vettek fel 30-at, és a végén hat fiú végzett, egyik voltam közülük.
– Melyik osztályban végzett, ki volt a balettmestere és kik voltak az osztálytársai?
Balettmesterem több is volt. Kálmán Etelka volt az első, majd Nádasi Marcella lett, akinek a férje volt a híres Nádasi Ferenc mester, de végül nem nála, hanem Merényi Zsuzsánál végeztem.
És akitől az egész szakmát, illetve annak lényegét megtanultam 1971–72-ben Leningrádban, az Borisz Jakovlevics Bregvadze volt. Ő volt a világ egyik legjobb balettmestere. Általa tudatosult bennem, hogy ennek a szakmának, vagyis innentől kezdve művészetnek mi a lényege, mitől az, amitől az, ami.
Osztálytársaim közül megemlíteném Pongor Ildikót, akivel később hosszú évekig együtt táncoltam el a balettirodalom legnagyobb műveit.
– Hogyan alakult a Balettintézet utáni szakmai karrierje?
Röviden annyit, hogy a balettirodalom összes nagy férfi főszerepét sikerült eltáncolnom. Amit egy férfi táncos elérhet a pályáján, az nekem megadatott.
Japánban 25-ször, a Bécsi Staatsoper, Leningrád, a Milánói Scala, a Houston Jon Hall, de Prágától Varsóig, Berlinen át egészen a Norvég Királyi Balettig, és a sor még hosszú – felléptem és tanítottam.
– Mi volt az első főszerep, amit az Operában táncolt?
Seregi László Sylvia című balettje, utána következett a Hattyúk tava férfi főszerepe.
Seregi Lászlóban egy zseniális koreográfust ismerhettem meg, akinek a balettművészet a kisujjában volt. Látásmódja különleges és egyedi volt, vele dolgozni mindig nagy élményt jelentett számomra. Kivételes hangulatot tudott teremteni a próbák folyamán, sok humorral elegyítve, ugyanakkor képes volt a maximumot kihozni nemcsak belőlem, hanem a többiekből is.
Ma már hozzá hasonló sincs a pályán.
– Az akkori Szovjetunióba hogyan került ki ösztöndíjjal, és mi volt az egyik legmeghatározóbb élménye?
Úgy kerültem ki, hogy az akkori Magyar Állam kulturális csereszerződést kötött a Szovjetunióval. Hidas Hedvig volt az a szemfüles igazgatónő, aki megteremtette számomra a lehetőséget, Pongor Ildikóval közösen.
Kikerülni anno óriási dolog volt számunkra. A legmeghatározóbb talán az volt, amikor élőben láttam táncolni az orosz balettművészeket. Rá kellett döbbennem, hogy az orosz táncosok fényévvel előttünk járnak, és persze rögtön abba akartam hagyni a táncolást.
Azt gondolom, így utólag, az ottani élmények rendkívül inspirálóan hatottak rám, és persze nem hagytam abba a táncolást, hanem az összes balettelőadást megnéztem, amit lehetett.
– Aktív táncosként Ön számára mely főszerepek voltak a legkedvesebbek?
Mindig azt az előadást szerettem, amit aznap táncoltam. Persze évek távlatából voltak kedvesebbek a kedvenceknél, ilyen volt például Seregi László Spartacus, Fodor Antaltól A próba és Marius Petipa Don Quijote főszerepei.
– Mennyire tartja fontosnak a technikai virtuozitás mellett az egyéniséget a színpadon?
Az egyéniség összetett kérdés. Egy művésznek muszáj egyéniségnek lennie, kell, hogy legyen kisugárzása. Persze a technika is fontos, de ez nem sport, hanem művészet.
– Mit adott Önnek a tánc?
Mindent. Azt, hogy boldog vagyok, ha a táncosok között lehetek, ha jó és szép táncot látok, ha taníthatok, ha koreografálhatok, ha érzem a balett-terem semmivel nem összehasonlítható illatát. Mert a tánc nekem maga a boldogság.
– Önt a világ számos országába hívják tanítani. Hogyan lehet az, hogy ilyen szakmai múlttal nem tanít a Táncművészeti Egyetemen?
Nehéz kérdés ez nekem, hiszen a Magyar Balett számomra mindig is prioritás volt.
A helyzet az, hogy 3–4 évvel ezelőtt még tanítottam, igaz, az utolsó időkben már csak repertoárt és emeléstechnikát. Úgy gondolom, hogy jogilag nem egyetemi körülmények között kellene tanítani a táncművészetet, mert úgy nagyon kevés idő jut a gyakorlati szakmai elsajátítására, és az elmélettel nem lehet színpadra állni.
Amúgy is tele van a mi szakmánk elméleti okoskodókkal, talán túlzóan is sokkal. Az MTE-ben a gyerekek szem előtt tartásával kellene tanítani, nem a maguk és karrierjük érdekében. A gyerekeket szeretni kell, talán fanatizálni is, mert csak úgy lehet ezt az iszonyatosan nehéz fizikai munkát elvégezni. Mert különben lemaradnak a világ élvonalától.
Az elmúlt években nagyon sok tehetséges szakember elhagyta az egyetemet, mert nem tudtak azonosulni az ottani légkörrel.
– Pár héttel ezelőtt volt egy nagy nemzetközi balettverseny az MTE-ben.
Magam már harminc évvel ezelőtt letettem ezt a gondolatot az akkori vezetésnek. Sajnos csak most, harminc évvel később került sor a második ilyen jellegű versenyre.
A világ meg rég elment mellettünk, csak az MTE-ben ezt még nem vették tudomásul. Ebből is látszik, hogy mennyire lassúak a pozitív változások.
– A közönségtalálkozón is kiderült, hogy Ön szókimondó, és nagyon fontosnak tartja az emberséget.
Abszolút az vagyok, mert kitől és mitől is kellene félnem? Féljenek azok, akik hadilábon állnak az igazsággal! Az őszinteséget és az emberséget pedig mindig is elsődlegesnek tartottam az életemben.
Sajnos manapság a trend a rámenősség, erőszakosság, hazudozás, önfényezés és sok minden más. Kicsit szerényebben kellene hozzáállni – a mi szakmánkban meg különösen!
Az Operaház Balettegyüttese, amelyet nyugodtan nevezhetünk inkább „Nemzetközi Balettnek”, mint Magyarnak. A Magyar Táncművészeti Egyetemen végzettek pedig túlnyomó többségben külföldre kényszerülnek. Szóval, hogy is van ez?
Ugyanakkor ne tévesszük össze a táncegyüttest a balettegyüttessel. Klasszikus balettegyüttes csak egy van Magyarországon, és ha ebbe nem kerülnek be magyar táncosok, akkor ugyan mitől Magyar Nemzeti Balett?
– Mik a tervei a következő időszakra?
Elsősorban balett tanítás, a lehető legmagasabb szinten. Most a közeljövőben Norvégiába, aztán Németországba Robert North együtteséhez megyek.
A távolabbi jövőben pedig remélem, kapok lehetőséget arra, hogy jó irányba fordítsam, rendbe hozzam a Magyar Balett életét.
– Mit üzen az Esti Hírlap olvasóinak?
Fiatalon az Operaházban, amikor véget értek a próbák, mindig siettem megvenni az aznapi számot, mert az Esti Hírlapban mindig olyan hírek, cikkek, interjúk, beszámolók voltak, amelyeket más lapokban nem tudtunk olvasni.
Nosztalgikus alkat vagyok, ezért azt kívánom a leendő olvasóknak, hogy vegyék meg az Esti Hírlapot, mert anno hozzátartozott a budapestiek mindennapjaihoz, összehozta az embereket – erre manapság különösen nagy szükség lenne!
– Köszönöm a beszélgetést, remélem, nemsokára újra tudunk beszélni Önről és a balettről!