Megosztás az X-en
Van valami tragikomikus abban, ahogy egy vadonatúj, szalonból kigördülő autó már az első hónapokban ismerkedni kezd a szervizparkolókkal. A magyar valóságban ez már nem meglepetés – inkább egy fájdalmasan ismerős történet.
Mert nálunk nem a technika romlik el. Nem az anyag, nem a mérnöki tudás mond csődöt. Hanem az út. A magyar út.
„A hibát nem a gépben kell keresni”
Egy budapesti márkaszerviz vezetője nem kertel:
– „Érezhetően nőtt az új autók futóműhibáival kapcsolatos javítások száma. És ezek nem gyártási hibák. Ezek magyar problémák.”
A futómű, a lengéscsillapító, a gömbcsukló – ezek mind kapitulálnak, amikor egy SUV mélyre huppan egy „elbújt” kátyúban, vagy hetente háromszor hajt át egy csatornafödél peremén, amely úgy áll ki az útból, mintha éppen megszületni készülne.
És az autósok? Dühösek. Jogosan. Hiszen nem egy húszéves lepattant járgányról van szó, hanem akár egy 15 millió forintos új modellről, amelyben még ott az „új autó illat”, de a kerék már ferde.
Garancia? Az utakra nem terjed ki
A legtöbb márkaszerviz ilyenkor széttárja a kezét. „A hiba nem garanciális, mechanikai sérülés.”
Vagyis: az utat tönkre tettük – te meg fizess.
Az autógyártók ugyanis nem számolnak olyan típusú terheléssel, amilyet a magyar utak produkálnak. Még a Németországban készült autók futóműve is sírva kér kegyelmet, amikor egy budapesti kerület határában egy derékszögű aszfaltél és egy földút keverékén kell napi rendszerességgel közlekednie.
És ez nemcsak a főváros baja. Békéscsaba, Eger, Pécs vagy éppen Miskolc utcáin is ugyanaz a jelenség: toldozás, foltozás, félig beszakadt fedlapok, aszfalt helyett makadám.
„Mintha már tíz éve futna ez az autó”
A javítóműhelyek szerint egy átlagos új autó Magyarországon 10-15 ezer kilométer után gyakran úgy viselkedik, mintha háromszor ennyit ment volna. És nem azért, mert száguldoznak vele, hanem mert olyan helyeken kell közlekednie, amik inkább terepre valók, mint közútra.
„Olyan is volt, hogy egy két hónapos autót hoztak be, aminek a bal első lengéscsillapítója gyakorlatilag megadta magát. És semmi extra nem történt – csak napi ingázás a külvárosból.” – meséli egy vidéki szerelő.
Ki fizet? Ki felel?
Az autósok gyakran próbálnak kártérítést kérni az útkezelőktől vagy önkormányzatoktól, de a válasz szinte mindig ugyanaz: nincs bizonyíték. Ha nincs fénykép, tanú, GPS-koordináta, időbélyeg és tíz tanúvallomás – akkor nincs kárigény. Az állam nem felel. Az önkormányzat nem felel. Csak az autós fizet.
És így szépen lassan normalizálódik az abszurd: hogy egy vadonatúj autó karbantartási költsége Magyarországon már a kezdetektől jelen van – mert az utak nem kímélnek.
A kíméletlen valóság
Magyarország az EU-statisztikákban régóta az utolsók közt szerepel az útminőség tekintetében. Az autós infrastruktúra fejlesztése lassú, prioritást ritkán élvez – a városok sokszor csak „reagálnak”, nem előznek meg.
Közben pedig az autósok próbálják kerülgetni az árkokat, lassítani a kátyúk előtt, és naponta reménykedni abban, hogy „ma talán nem törik el semmi”.
És mégis gurulunk tovább
Mert más választás nincs. Aki dolgozni jár, családot visz, vidékre utazik – annak gurulnia kell. És talán már nem is reménykedik abban, hogy jobb lesz, csak abban, hogy nem lesz rosszabb.
De egy dolgot jó lenne végre kimondani: nem lehet a járművek nyakába varrni egy olyan hiba- és költségspirált, amelynek oka nem a technika, hanem az ország burkolata.