Megosztás az X-en
Sztepptánctól a Nemzeti Színházig! Exkluzív beszélgetés Kriszt László rendező-koreográfussal.
Mielőtt belefognánk, egy kis életrajzi áttekintés – a teljesség igénye nélkül.
Fiatalon felveszik a Színház- és Filmművészeti Főiskola operett–musical szakára, majd hosszú évek hiábavaló próbálkozásai következnek a Fővárosi Operettszínházba való bekerülésre. Ezután elkezdi a politológia–filozófia szakot, de ezt keresztülhúzza, hogy felveszik a Fővárosi Operettszínház Ének az esőben főszerepére. Utána inkább szabadúszóként dolgozik: táncot tanít, majd 20 év elteltével elkezd foglalkozni színészpedagógiával és színházi rendezéssel. A most összefoglalt tevékenységek természetesen csak részben fedik jóval bővebb szakmai munkásságát.
– Rögtön kezdjük is azzal, hogy tulajdonképpen hány diplomája van?
Sok. Teológus MA. Zsidó kultúratörténész MA. Koreográfus MA. És még van egy jó pár főiskolai diplomám is, de ezzel nem szeretném untatni a tisztelt olvasókat.
– Honnan jött ez a tanulási vágy?
Tanulni mindig szerettem, ami fiatalkoromban főleg a zenés színházi szakmára korlátozódott. De eljött nálam egy olyan életszakasz, amelyben azt éreztem, hogy valójában mennyire keveset tudok – úgy általánosan. Ez az, amit a Színművészeti Főiskolán nem tanítottak meg nekem. A növendékeimnek úgy szoktam összefoglalni: „Az ember egészének minőségi – érzelmi és értelmi – fejlődése nélkül nem lehet szakirányba sem előrelépni.”
– No akkor vissza a kályhához. Sztepptánc. Hogy jött?
Olyan 15–16 éves lehettem, amikor rá kellett jönnöm, hogy nem leszek világbajnok kajakos – pedig azt imádtam. Aztán azon kaptam magam, hogy iskola helyett inkább a mozikban lógok, és ámulva nézem az amerikai musicaleket. No, mondom, uzsgyi, irány egy sztepptánc-suli – így kerültem Igaz Lucy tánciskolájába. Ott tanult anno Szolnoki Tibor és Böröndi Tamás is, akkor még főiskolásként. Ők említették, hogy van egy operett–musical szak a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Jelentkeztem Kazán István osztályába, felvettek, és innentől megváltozott az életem. Mellette jártam Borbély György balettmester által vezetett Ikarosz Jazzbalett Együttesbe, Jeszenszky Endre balettiskolájába, majd Berger Gyula első táncegyüttesébe is.
– Tánctanítás. Élete egyik meghatározó része. Hogy jött?
A Színművészeti Főiskola után hiányoztak a táncórák, aztán a ’80-as évek közepén részt vettem a Kreatív Mozgás Stúdió által szervezett nemzetközi tánckurzusokon – csak megjegyzem, ezeket Angelus Iván hozta Magyarországra. Most pedig ő az osztályfőnököm a Cirkusz- és Kortárs Táncművészeti Főiskola táncpedagógus MA szakán. Ugye, milyen érdekes az élet? Szóval a ’80-as évek közepén megalapítottam a Komplex Dance Stúdiót az Angyalföldi József Attila Művelődési Központban. Sok növendékem volt, habár inkább azért tanítottam, hogy magam is tudjak gyakorolni, fejlődni. A tánctanítás azóta is életem része maradt – habár az idő előrehaladtával inkább minőséget képviselek, mint mennyiséget. Hála Istennek, sok nagyszerű tanárom volt: Igaz Lucy, Borbély György, Jeszenszky Endre, Berger Gyula, Árva Eszter, Lőrinc Katalin, Franyó János, Matt Mattox és Fodor Antal, de tanulhattam Seregi Lászlótól és sok más nagyszerű táncmestertől is.
– Aztán bejött a színészpedagógia. Ez hogy történt?
A 2000-es évek elején bementem a Fészek Művészklubba, megkerestem Galambos Tibor igazgató urat, és előadtam neki: „Szia Tibor, mi lenne, ha csinálnék egy kamaraszínházat?”
Azt mondta: „Rendben, csináld!”
Az pedig, hogy a Színművészeti Főiskolai volt osztályfőnökömről neveztem el a kamaraszínházat, természetes volt számomra. Az ember soha ne felejtse el azt (vagy azokat), akik valamikor adtak neki valamit, akik hozzájárultak a fejlődéséhez. Így jött létre a Kazán István Kamaraszínház.
Galéria
– Több helyen volt művészeti vezető, igazgató és koreográfus!
A Moulin Rouge-ban, a Béke Orfeumban, valamint a Magyar Televízióban értékkel bíró szórakoztató műsorokat rendeztem és koreografáltam. Szép időszaka volt ez az életemnek.
– Ahogy utánanéztem, rengeteg táncos és színész növendéke volt.
Talán azért, mert az a rengeteg növendék eloszlik a 45 év távlatában. De tényleg volt, hogy nem fértünk el a teremben, és volt, amikor csak ketten voltunk jelen – de az órákat mindig becsülettel megtartottam, legyen szó tánc- vagy színészóráról.
– Vannak olyan növendékei, akikre szívesen emlékszik? Esetleg a pályán maradtak?
Igen, vannak – nem is kevesen –, de nem szeretném elkezdeni felsorolni őket, mert ha valakit kihagynék, abból még sértődés lenne. Sajnos viszont a 95%-uk lemorzsolódott, pedig tényleg nagyon sok tehetséges növendéket tanítottam – akár táncművészetben, akár színházművészetben.
– Miben látja ezt a nagyarányú pályaelhagyást?
Vannak emberi tényezők. Például adott életszakaszban más prioritások kapnak hangsúlyt. A nőknél például a családalapítás, a férfiaknál pedig az egzisztencia előtérbe kerülése. De legfőképp a kitartás hiánya, a gyors sikerre való vágy az, ami kiégetheti az embert idő előtt – no és a folyamatos fejlődésre való törekvés hiánya.
– A szakmában azt mondták, hogy rendkívül tehetséges, csak nehezen kezelhető.
Hogy tehetségesnek tartanak, az persze jól esik – habár az, hogy mi a tehetség, relatív.
Az pedig igaz, hogy nehéz ember voltam/vagyok – ez így van –, de igyekszem ezeket a negatív dolgokat levetkőzni és normalizálni magam.
– Ha azt kérdeznék, miben tehetséges és miben nem, mit válaszolna?
Talán úgy tudnám megfogalmazni a legjobban, hogy „A tehetség egyenlő fejlődőképesség.” Aki nem fejlődik, azt lehagyják. Ennek kulcsa pedig a szorgalom és a kitartás – az, hogy tudatosuljon az emberben: a tudás megszerzése lemondásokkal, szenvedéssel párosul. Aki ezt nem veszi tudomásul, az előbb-utóbb abbahagyja, amit csinál.
– A szakmában jól ismerik Önt, több nagyszerű rendezését lehet látni a Kazán István Kamaraszínház YouTube-csatornáján. Mit gondol, miért nem kerültek ezek a darabok fővárosi színházakba?
A Fészek Művészklub volt 17 évig a színházi otthonunk. Mindig erős, szorgalmas, színvonalat képviselő színészhallgatókkal és színészekkel dolgozhattam. Az ott bemutatott előadások – mint Mastrosimone: Pulóvergyűjtő, Karinthy Ferenc: Gellérthegyi álmok, Albee: Mese az állatkertről, Sartre: Zárt tárgyalás, Mindjárt jövök (Samuel Beckett nyomán), és több más előadás – a helyszínen kívül vendégjátékkal is eljutottak szerte az országba. Persze, fájt, hogy nem kerültek nagyobb színpadra, de talán ez kárpótolt.
– Az újság terjedelme nem engedi, hogy még több kérdést feltegyek – talán egy másik alkalommal. Szóval: hogy jött az életébe, nem is rég, a Nemzeti Színház?
Immár 19 éve foglalkozom főként kamara jellegű darabok rendezésével. Érdekes módon az első két rendezésem – Sárdi Mária: Kislány a pokolban és Tadeusz Borowski: Auschwitzi napló – a holokauszt témáját dolgozza fel. Ezekkel végül eljutottunk a Nemzeti Színházba.
– Nem könnyű műfajok – az egyszer biztos.
Nem. De ezeken tanultam meg főleg a kamara jellegű darabok rendezését és a színészvezetés mesterségét. Ami pedig az előző kérdését illeti: a Kamaraszínház művészeti menedzsere, Rosenfeld Dániel Imre érdeme, hogy 2024-ben és 2025-ben is bemutatásra kerülnek ezek az előadások.
– Gondolom, nagy szakmai elismerés volt az Ön számára?
Természetesen. És köszönöm a két kollégának is – Dombrádi Alinának és Kovács Molnár Józsefnek –, akik sikerre vitték a fent említett előadásokat.
– Hogyan tovább, mik a tervei?
Tervek mindig vannak, aztán persze az élet, a sors, az Isten – számomra mindhárom ugyanaz – majd eligazít, mutatja az utat. A lényeg, hogy megmaradjon bennem a szépre, jóra és értékesre való törekvés, kiegészítve kitartással és szorgalommal.
– Köszönöm a beszélgetést! Akik többet szeretnének megtudni Kriszt László rendező–koreográfus munkáiról, megtehetik a www.mindenamiszinhaz.hu weboldalon.