A nyugati országok több száz milliárd dollárnyi orosz állami vagyont tartanak befagyasztva, miközben Ukrajna finanszírozására már olyan hiteleket is nyújtottak, amelyek visszafizetését a zárolt pénzek hozamaira, illetve a későbbi orosz jóvátételre alapozzák. A konstrukció mögött azonban súlyos kérdés húzódik meg: mi történik, ha véget ér a háború, Moszkva visszaköveteli a vagyonát, a nyugati hitelezők pedig elveszítik a törlesztéshez felhasznált bevételeket? A béke nemcsak diplomáciai áttörést, hanem rendkívül nehéz pénzügyi elszámolást is hozhat.
Miközben az ukrajnai háború katonai és gazdasági frontján a Nyugat és Oroszország között tovább zajlik a küzdelem, a háttérben egyre hangosabban ketyeg a nemzetközi pénzügyi rendszer egyik legnagyobb időzített bombája. A nyugati szövetségesek 2022 óta nagyjából 300 milliárd dollárnyi orosz állami jegybanki tartalékot zároltak, amelynek jelentős része az Európai Unióban, elsősorban a belgiumi Euroclear pénzügyi elszámolóháznál található. Bár Moszkva nem férhet hozzá a pénzéhez, a befagyasztás nem jelent tulajdonelvonást: az orosz állam tulajdonjoga nem szűnt meg pusztán attól, hogy a nyugati országok megakadályozták a tartalékok felhasználását. A vagyon végleges elkobzása ugyanis olyan súlyos nemzetközi jogi, pénzügyi és politikai akadályokba ütközik, amelyeket Brüsszel és Washington sem hagyhat egyszerűen figyelmen kívül.
A szövetségesek ezért egy olyan kreatív, ám komoly kockázatokat hordozó pénzügyi konstrukciót építettek ki, amely a zárolt pénzekből keletkező rendkívüli hozamokra támaszkodik. Ebből a logikából született meg 2024-ben az úgynevezett ERA-konstrukció. A G7-országok és az Európai Unió ahelyett, hogy közvetlenül a tőkéhez nyúltak volna, a befagyasztott orosz állami eszközök rendkívüli bevételeire alapoztak egy körülbelül 50 milliárd dolláros hitelprogramot Ukrajna számára. A mechanizmus szerint Ukrajna megkapja a hitelt a nyugati partnerektől – Kanada például egymaga 5 milliárd kanadai dollárt folyósított a program keretében 2025 szeptemberének végéig –, a tőke- és kamattörlesztést pedig a befagyasztott orosz állami eszközökből származó rendkívüli bevételek fedezik. Így Kijev pénzhez jut anélkül, hogy a közvetlen törlesztési teher a saját költségvetését nyomasztaná, miközben a hitelezők az orosz pénzek zárolásából származó forrásokra támaszkodhatnak.
A pénzügyi vállalások mértéke időközben még tovább növekedett. Az európai vezetők 2025 decemberében egy újabb, rendkívül nagy horderejű, 90 milliárd eurós hitelprogramról állapodtak meg Ukrajna 2026–2027-es támogatására. Ezt a gigantikus csomagot az uniós tőkepiaci hitelfelvételre alapozták, amelyet az uniós költségvetés által biztosított garanciális háttér véd. A megállapodás egyik legfontosabb, egyben leginkább húsbavágó kitétele, hogy Ukrajnának ezt a hitelt csak akkor kell visszafizetnie, amikor Oroszországtól jóvátételhez jut. A konstrukcióban 24 uniós tagállam vesz részt; a megállapodás szerint Magyarország, Csehország és Szlovákia pénzügyi kötelezettségeit a garanciák esetleges érvényesítése nem érintheti. A lépéssel az Európai Unió a háború utáni jóvátétel kérdéséhez kötötte egy újabb jelentős pénzügyi program visszafizetését, miközben a hitel mögött uniós garanciák állnak.
Ez a többrétegű rendszer azonban komoly próbatétel elé kerülhet, ha az orosz vagyon zárolásának feltételei megváltoznak. A valódi csapda a háború lezárásakor, a béketárgyalások asztalánál zárulhat be, ahol Moszkva várhatóan a tartalékok felszabadítását is követelni fogja. Oroszország eddig is következetesen vitatta a vagyonzárolás jogszerűségét, és a pénz visszaszerzésére törekszik. Ezzel szemben az EU hivatalos álláspontja szerint az orosz állami eszközöknek mindaddig zárolva kell maradniuk, amíg Oroszország véget nem vet az agressziónak, és meg nem fizeti az okozott károkért járó kártérítést.
Egy esetleges fegyverszünet vagy békemegállapodás önmagában ugyan nem kötelezné automatikusan az Európai Uniót a teljes orosz jegybanki vagyon azonnali visszaadására – hiszen a szankciók feloldása külön politikai és jogi döntések tárgya –, a feszültség mégis kézzelfogható. Ha a jövőbeli diplomáciai rendezés részeként a Nyugat úgy szabadítana fel jelentős orosz forrásokat, hogy nem tisztázza előre a hitelek finanszírozását, a kieső hozamok miatt újabb törlesztési és költségvetési terhek jelentkezhetnének a hitelező országoknál. Ha viszont a pénzeket a béke után is tartósan zárolva tartanák, Moszkva ezt a rendezés egyik vitás pontjának tekinthetné.
A helyzet különös ellentmondása, hogy a háború lezárása, amelyre a diplomácia évek óta törekszik, a nyugati pénzügyi konstrukciók egy részénél új kérdéseket vethet fel. Amíg a vagyon zárolva marad, a rendkívüli bevételei meghatározott feltételekkel felhasználhatók az Ukrajnának nyújtott hitelek törlesztésére. Ha azonban ezek a bevételek megszűnnének, más forrásokról vagy pénzügyi garanciákról kellene gondoskodni. Ez önmagában nem bizonyítja, hogy bárkinek érdeke lenne a háború elhúzódása, azt azonban világosan mutatja, milyen szorosan összefonódott a háborús finanszírozás és a jövőbeli békerendezés pénzügyi oldala.
Az ukrajnai háború katonai lezárásával így egy másik, csendesebb, de annál keményebb konfliktus kerülhet előtérbe: a bankokban őrzött orosz milliárdok és a rájuk épített nyugati pénzügyi vállalások elszámolása.
