Megosztás az X-en
Milyen emberek azok, akik gyerekekre és öregekre lőnek sportból. Azt hihetnénk ilyen csak beteg horrorfilmekben fordul elő. Hát nem, Mariupolban maguk a gyerekek és az öregek mesélték el történetüket a hírhedt neonáci Azov hadtestről. A horogkeresztes tetkóval büszkélkedő tömeggyilkosok valóban léteztek/léteznek.
Indulhat a tanév
Oleg Morgun ajánlotta, hogy menjünk el az egyik közeli gimnáziumba, ahol éppen az évnyitóra csinosítják ki a sulit. Valóban, az iskolának vadonat új nyílászárói voltak, a tantermek frissen kifestve, a diákok és a tanárok éppen befejezték a takarítást. „Mindenki összefogott” -mesélte az igazgatónő-. „Az egyik szülő ajándékba hozta a festéket, egy másik a takarítószereket, a gyár ingyen adta a nyílászárókat. Ez a város egy nagy család lett.” Látom az örömet mindenki arcán. Még 35 fok meleg van, de pár nap és elkezdődhet végre újból a tanítás. Eddig online volt. Ám internet hiányában ez úgy működött, hogy a tanárok kivitték személyesen minden diáknak a feladatsort. Ők megoldották majd a tanárok elmentek értük, kijavították, leosztályozták és visszavitték az új anyaggal együtt. Nem akarták, hogy a tanulók kijárkáljanak a golyózáporban, inkább ők vállalták az életveszélyt. Az én szememben igazi hősök!
Végre újra orosz tankönyvekből taníthatunk
Az irodalomtanárnő elmesélte, hogy semmi feszültség nem volt itt az ukránok és az oroszok között, csak miután Zelenszkij került hatalomra. Addig az itt állomásozó katonák be is házasodtak orosz családokba, barátságok szövődtek, nyugodt volt a helyzet. Zelenszkijjel minden megváltozott. Új katonák jöttek, a régieket átvezényelték máshova. Megjelent az Azov. Először csak beszólogattak, szidtak minket, majd verekedésekké fajult a helyzet. Néha elkaptak egy oroszt és szigetelőszalaggal egy lámpaoszlophoz ragasztották, lehúzták a nadrágját, megalázták, rémes látvány volt. Majd Odesszában is elkezdtek oroszokra vadászni. Egyszer igazi lincshangulat lett. Negyven orosz, férfiak és nők, bemenekültek a szakszervezet székházába. Az ukrán nacionalisták ezt rájuk gyújtották. Mind a negyvenen bent égtek. Itt az iskolában begyűjtötték az orosz nyelvű tankönyveket és ukrán tananyagot kaptunk. Hiába mondtuk, hogy alig valaki beszéli itt az ukránt. Még a kultuszminiszterrel is beszéltünk, de azt mondta, ez Ukrajna és ukránul fogtok tanítani. A nyelvtörvény nagyon érzékenyen érintett mindenkit. Utána itt is megöltek pár embert és a férfiak úgy döntöttek, hogy megvédenek minket, szóval fegyvert ragadtak és kikiáltották a Donyecki Népköztársaságot.
Szerencsére ennek vége. Most már Oroszország vagyunk, a saját nyelvünkön beszélhetünk, tanulhatunk és nekünk tanároknak az is nagyon jó, hogy rubelben kapjuk a fizetésünket. Sokkal jobb az életünk. Látván a hosszú sorokat az okmányirodáknál és azt, hogy sokan a régi ladájukra is kértek már orosz rendszámot (pedig nem volt kötelező) azt mutatta meg nekem, hogy az emberek boldogok az új határvonallal.
Mint a Nyulakra, úgy vadásztak ránk
Az igazgatónő mondta, ha már eljöttem beszéljek a diákokkal is, hogy ők miként élték meg a háborút. „Nem volt víz”, -kezdte az egyik lány mesélni a történetét-. „Az önkormányzat raklapokon gyűjtőpontokra helyezett ki palackozott vizet. Mindenki szomjas volt és ilyenkor rohantak az emberek vízért. Az Azov katonái ilyenkor azzal szórakoztak, hogy lőni kezdték az embereket magaslati pontokról. Mint a nyulakra úgy vadásztak ránk. Nem érdekelte őket, hogy idős, fiatal, férfi vagy nő, lelőttek mindenkit, aki nem volt elég gyors, hogy elrohanjon vagy fedezéket keressen. Én nagyon jó futó vagyok, ezért mentem mindig én vízért. Felkaptam pár palackot és cikk-cakkban rohantam. Mögöttem hallottam a lövéseket és hogy páran a földre zuhannak. Nekem szerencsém volt megúsztam.”
Egy idős, közel nyolcvan éves házaspár később azt mesélte, hogy hónapokig ki sem mertek menni a pincéből, annyira féltek az orvlövészektől.
Matrac az ablak előtt és a kínai orvos
Búcsúzom a mariupoli emberektől. Nagyon a szívembe zártam a Donbasszt. Panelek, régi Ladák, szerény családi házak napraforgóval, macskákkal a kertben és csupaszív rendes emberek, akik most békére leltek. Ide messze van a front, nem dörög az ég az acélvihartól. Donyeckben még igen. Éppen időben visszaértünk, hogy elkapjuk a kazettás bombatámadást. Záporoznak a repeszek, de szerencsénk volt megint. A szobámba az ágymatracot az ablak elé támasztottam, a kisebb repeszek ellen megvéd. Estére elcsendesedett a tüzérség és kinyitott egy pizzéria. Katonákkal ültem egy hosszú asztalnál és beszédbe elegyedtünk. Egyikük elmondta, hogy ő moszkvai. Tartalékos és kivette az éves szabadságát, hogy harcolhasson a népéért. A másik tiszt informatika tanár egy helyi szakközépben, órák után és a hátvégén kimegy a frontra, hogy védje az övéit. Egy drónpilóta srác, húszas évei elején Szíriából kérette magát át ide a déli frontra. Most, hogy végeztek az Iszlám Álammal itt nagyobb hasznát veszi Anyácska Oroszország. Egy kigyúrt ázsiai srácot kérdeztem, hogy ő honnan jött, mert láttam, hogy nem orosz. Kínából jöttem. „Orvosnak tanultam Moszkvában és önként jelentkeztem a frontra, hogy valamit visszaadjak Oroszországnak abból a sok jóból, amit én kaptam itt hat év alatt. Sok a sérült a fronton. Az ukránok is gyakran hátra hagyják a saját sebesültjeiket. Őket is el kell látni valakinek, hiszen ők is emberek.” A katonák bólogatnak. „Ők a testvéreink. Majdnem ugyan az a nyelv, hasonló kultúra, ők is a pravoszláv egyház hívői és ugye a Szovjetunióban egy nemzet voltunk.” Döbbentem tapasztaltam, hogy senki nem mond egy rossz szót sem az ukránokról. Hogy is mondanának, itt több katonának ukrán felesége van és aggódnak az anyósért, apósért a front túloldalán. „Már három napja nem tudtunk beszélni anyósomékkal, mert szétlőtték a mobiltornyot” -mondta az egyik katona. „Nagyon szeretem őket, csodás emberek.” Taníthat a háború emberségre? Tapasztalataim szerint igen.
Rendezem a gondolataimat és a fotókat
Volt még egy napom Moszkvában, hogy rendezzem a fotókat és a gondolataimat. Most már be merek menni a TV-be és beszélhetek az orosz-ukrán háborúról, egy kis jogot szereztem hozzá. Hatalmas a kontraszt a Donbassz és a főváros közt. Moszkva pazar látvány a régi klasszikus épületekkel, az aranyozott hagymakupolákkal, a Kreml tornyaival és a New Yorkot idéző felhőkarcolókkal. Mindenütt tisztaság, elegáns üzletemberek sietnek az utcákon, kosztümös nők mobiltelefonálnak, miközben a Yandex robotjai szállítják az ebédet a felhőkarcolók közt, a metró megállóban ingyen le tudok tölteni orosz klasszikusokat a telómra, a szupermarketben és a metróban arcfelismerő rendszerrel lehet fizetni, már bankkártya sem kell sok helyen. A kirakatokban francia luxus retikülök és a legújabb mobilok. Szankciók? LOL, senki nem érzi meg őket. Kissé elveszetten kószálok és gondolataim még mindig a Donbasszban köröznek. Ha egy háborúban jársz, egy kis darab ott marad a lelkedből. Most is ez történt... Az üvegfalú lift felrepített a szállodai szobámhoz, alattam a 15 milliós város esti fényei, így búcsúztunk Oroszországgal egymástól. Online becheckoltam a reggeli dubaji járatra és csak remélni tudtam, hogy visszatérek még. Visszatértem, mert a bakancslistámon ott volt a titokzatos Cecsenföld, de az már egy másik történet.
Kép Forrás: Georg Spöttle
Esti Hírlap